szike

"Nincs valóságos esélyegyenlőség" - olvashatjuk Szabó Máté ombudsman véleményét a magyar hírlap cikkében. Ez természetesen egy nagyon hangzatos, sokatmondó kifejezés és mindannyian érezzük a saját, vagy hozzátartozónk bőrén, hogy mennyire igaz a kijelentés. De mit is jelent ez a kissé megfoghatatlan kifejezés? Milyen lenne az "igazi" esélyegyenlőség?

Az esélyegyenlőségnek, méltányosságnak számos megközelítése létezik, a hazai definíció szerint például messze nincs esélyegyenlőség az amerikai egészségügyben, ottani definíció szerint pedig nagyon is az van, jobban is mint itthon! Minden csak attól függ, mire vagyunk "berendezkedve", mit veszünk az esélyegyenlőség alapjául.

 A liberalizmuson alapuló esélyegyenlőség esetén csak a rászorultaknak kell a minimálisan szükséges ellátást biztosítani; tehát az államnak csak ott szabad beavatkozni, ahol az állam általi újraelosztás hatékonyabb lehet, mint a szabad piac.

A libertarianizmus alapja, hogy az egészségügyet más gazdasági szektorokhoz hasonlítja, legfontosabb értéke az egyéni szabadság, s a szolgáltatások csak az arra jogosultak számára elérhető.

A szocialista felfogás alapja természetesen a teljes állami szerepvállalás.

Az egalitarianizmuson alapuló esélyegyenlőség azt jelenti, hogy jövedelemtől és társadalmi státusztól függetlenül, a szükségletek alapján kell az egészségügyi ellátást nyújtani, a finanszírozásban pedig mindenki fizetési képességének függvényében vesz részt.

A hazai egészségügyi ellátás az egalitarianizmuson alapszik, tehát mindenki a képességeinek megfelelően fizet be egy közös kockázatközösségbe, s szükségletei szerint részesül az ellátásból a befizetett összegtől és társadalmi helyzetétől függetlenül. A szolgáltatási csomag pedig gyakorlatilag korlátlan hozzáférést biztosít az ellátások széles köréhez. A finanszírozásban az úgynevezett vertikális esélyegyenlőség érvényesül, tehát a nagyobb jövedelemmel rendelkezők nagyobb részét vállalják a befizetéseknek, bár az "adózás" nem progresszív, csupán arányos, tehát mindenki a jövedelmének adott hányadát fizeti. Az ellátásban pedig horizontális méltányosság érvényesül; az azonos szükségletekkel rendelkezők azonos arányban részesülnek a szolgáltatásokból.

Ez tehát az elmélet. Ezek alapján azt hiszem hosszasabb elmélkedés nélkül kijelenthetjük, hogy tényleg nincs valós esélyegyenlőség sem az ellátásban, sem a befizetésekben(bár ez inkább a rossz adózási hajlandósággal függ össze). Az 1970-es évektől kezdve kényszerül arra az egészségpolitika szerte a világban, hogy közgazdaságtani módszerek segítségével próbálja finanszírozhatóvá tenni a szolgáltatásokat és az ellátórendszert, több-kevesebb sikerrel. Azóta ugyanis egyre élesebben válik el - számos oknál fogva - az egészségügyi kiadások növekedésének dinamikája a nemzetgazdasági potenciál növekedésétől. Véleményem szerint ekkor szűnt meg a reális lehetőség arra, hogy valós, klasszikus értelemben vett esélyegyenlőség lehessen bármely egészségügyi rendszerben. Értem ezalatt azt az esélyegyenlőséget, amelyet a köznyelvben emlegetünk, tehát mindenki befizet egy összeget, amelynek befizetésére a valós jövedelme alapján(!) kötelezett, majd mindig, minden állampolgár, szociális státuszától függetlenül megkapja a szükségletei szerinti ellátást. Az igen gazdag országok (jó példa a skandináv országok egészségügye) még most is viszonylag jól tudják tartani ezt az elvet, de természetesen ott sem tökéletes a rendszer és hatalmas áldozatok árán tartható csak fenn. Az Egyesült Államok a libertarianizmus útját választotta, amely alapján az esélyegyenlőség valóban megvalósul a tengerentúlon, ám mindenki csak akkor jogosult ellátásra, ha befizette a borsos árú magánbiztosítást. Mindezek következményeként az egészségügyi kiadások GDP viszonyított aránya az USA-ban lassan eléri a 20 százalékot (a legmagasabb a világon), egészségügyi mutatóik pedig közel sem korrelálnak ezzel. Sőt! A tengerentúlon megtörtént az, ami számomra az utóbbi idők egyik legmegdöbbentőbb egészségügyi vonatkozású híre volt: az USA-ban a legalacsonyabb képzettségű és szociokultúrális helyzetben élő réteg születéskor várható élettartama a korábbi évekhez képest csökkent! A mi definíciónk szerint tehát az Egyesült Államokban távolról sem valósul meg az esélyegyenlőség elve, azonban saját meghirdetett értékrendjüket, a libertarianizmust jobban alkalmazzák  mint mi a magunkét.

Az itthoni viszonyok között az esélyegyenlőség hiányának hátterében nem csak az egészségügyi ágazat hibái állnak, a nagy mértékben eltérő szociális-társadalmi és gazdasági helyzet, az eltérő földrajzi helyzet, családi állapot, életkor, sőt a nem is befolyásolja az ellátások hozzáférhetőségét. Az egészségügyi rendszer "saját" hibái pedig leggyakrabban a szűkös forrásokból adódnak; ez alakította ki az újabban gyakorlatilag legalizált hálapénz rendszerét, a torz finanszírozási rendszert (mely mára odáig fajult, hogy egyes esetekben a finanszírozási szükségletek határozzák meg a terápiát, nem pedig a beteg biológiai szükségletei), a kapacitások szűkösségét és a humánerőforrás-hiányt.

A rohamosan növekvő forrásigény és az ehhez képest aránytalanul kicsi gazdasági teljesítő-képesség egyensúlyba hozása egy nagyon hosszú távon kezelendő feladat. Azonban itthon az igazi baj a problémák "eltagadása", negálása, a hallgatás, amely a rendszert (személyes érdekek okán) tovább támogatja és változatlanul fenntartja. A lehetőség meg nem adása arra, hogy aki teheti, az igenis fizethessen be a hatalmas deficittel működő állami rendszerbe, igenis használjuk ki a szabad kapacitásokat és nézzük meg, hogy hol folyik valóban pazarló gazdálkodás (vagy inkább hol nem). A lehetőség meg nem adása arra, hogy aki megteheti igenis fizethessen kiegészítő biztosítást és juthasson extra szolgáltatásokhoz egy jól felépített és szigorúan ellenőrzött magánbiztosítói rendszerben, így tehermentesítve (a továbbra is kötelezően fizetendő!) TB-kasszát. Ja, mert ez nem lenne összeegyeztethető az esélyegyenlőség elvével? Helyette inkább elveszi a lehetőséget mástól az eleve szűkös kapacitásokkal működő állami rendszerben. Mert el fogja. A rendszer nem attól lesz méltányos, ha senkinek nem engedjük, hogy saját forrásaiból többet vagy másképp fogyasszon, ha ezt nem más terhére teszi! Az esélyegyenlőség lehetőségét mi magunk vesszük el azzal, hogy évtizedek óta hitegetjük magunkat az egalitarianizmus elvének fenntarthatóságáról valós szerkezeti átalakulások és jelentős forrásbővítés nélkül, miközben az elmúlt 20-30 év alatt ugyanolyan piaci viszonyok mellett voltunk-vagyunk kénytelenek fenntartani a saját egészségügyi rendszerünket, mint bárki más a világon. Csak mások, ellentétben velünk, legalább őszintén bevallják a változás szükségességét, próbálkoznak és keresik a megoldást...