Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A Magyar Rezidens Szövetség és a Szinapszis kft. közös kutatást indított a hazai hálapénzrendszerrel kapcsolatos attítűdök megismerésére. Az orvosi és lakossági felmérések rámutattak: a hálapénzrendszer kiszolgáltatottá teszi az orvost és beteget egyaránt, megalázó és frusztráló mindkét fél számára. Mind a szakma (82%), mind a lakosság (86%) egyet ért abban, hogy a hálapénz rendszere megalázó a beteg számára. Az egészségügyi szakemberek 82%-a érzi úgy, a hálapénz rendszer kiszolgáltatottá, kiszámíthatatlanná teszi az orvos életét azáltal, hogy bevételének egy része változó mértékű, vagyis egyáltalán nem biztosít jól tervezhető megélhetést. Ezzel szemben a kutatáésok alapján a lakosság 85%-a azon a véleményen van, hogy az orvosoknak nem érdeke a hálapénz rendszerének megszüntetése, hiszen kényelmes és biztos jövedelemforrást jelent az így jelentkező pénzösszeg. A hálapénz adását döntően a kiszolgáltatottság, a félelem motiválja: az orvosi véleményekkel szemben közel minden második laikus ez utóbbit, vagyis a megfelelő ellátás hiányától való félelmet jelölte meg motivációként.

Összességében tehát a hálapénzrendszer gátja az egészségügy hatékony működésének, a minőségi szakképzésnek, és az elégedetlenségek következtében az orvosi elvándorlás egyik legfőbb motorja. A paraszolvencia erősíti a korrupció jelenségét. A gyógyítás alapját jelentő orvos-beteg bizalmi viszony alapvetően sérül a torz ösztönzőrendszer miatt.

dr. Dénes Tamás, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke kijelentette: a tények birtokában nem tehetnek mást, teljes mellszélességgel ki kell állni a hálapénz rendszer eltörlése mellett, mert „vétkesek közt cinkos aki néma”. Sikert véleményük szerint csak közös akarattal és munkával érhetünk el. Az MRSZ javasolt megoldásai a tisztességes alapbér/bérrendezés, a kiszámítható jövőkép, perverz motivációk helyett tiszta ösztönzők a rendszerben és a minőségbiztosítás a szakképzésben az oktatók megbecsültségének javítása mellett.

 

Támogatását Ön is kifejezheti a Magyar Rezidens Szövetség által indított facebook oldalon - https://www.facebook.com/halapenzkampany. Ugyanide várják a lakosság és a szakma hozzászólásait, javaslatait.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

A múlt héten újabb petárda robbant a hálapénz intézménye körül. A Péterfy Sándor utcai kórház egyik baleseti sebésze a beteg ellátása után kevesellte a neki szánt tízezer forintos honoráriumot, majd kritikátlan módon beszélt a beteggel, kilátásba helyezve ennek következményeit - tudósított több médium. Hogy a történet hogy zajlott, a beszélgetésekből mi igaz és mi nem, azt nem az én tisztem eldönteni, valószínűleg nem is fog kiderülni soha. Az azonban biztos, hogy ilyen orvosok sajnos léteznek. Számomra személy szerint erkölcsileg és szakmailag is elfogadhatatlan a hálapénzre irányuló bármilyen mértékű presszió vagy akár utalás az egészségügyi dolgozó részéről, nem is beszélve ennek jogi oldaláról.

A hálapénzről nemrég már írtam egy bejegyzésben. Most azonban kicsit más megközelítésbe szeretném az eset kapcsán helyezni ezt a témát. Ez a téma pedig a BIZALOM. Így, csupa nagy betűvel. A hálapénz megszüntetése ugyanis legalább három lábon kell, hogy álljon, és a bizalom ennek az egyik legfontosabb eleme. Alapvető természetesen az egészségügyi bérek rendezése, aminek a forrásigénye jelenleg egyébként óriási (lenne). Az ehhez kapcsolódó szabályozási mechanizmusok, jogszabályok és az egészségügyi dolgozók szemléletváltása a folymat második elengedhetetlen lépcsője.

Azonban a fenti intézkedések önmagukban mit sem érnek. Ahogyan azt már korábban is írtam, a magas fizetés és a tiltás önmagában sehol, semmilyen körülmények között nem szüntette meg a korrupciót. Amíg lesz olyan, aki ezáltal szeretne jogtalan előnyhöz jutni, addig mindig lesz olyan, aki ezt el is fogadja. Főként akkor, amikor teljesen egyértelmű, hogy magas, meghatározó pozícióban lévő orvosok hálapénz-mennyiségét bérrel kiváltani gyakorlatilag lehetetlen. A körülbelül 70-100 milliárd forintra becsült ”hálapénz-kassza” mintegy 90%-át az orvosi kar 10%-a tudhatja magáénak. Ők bizony semmilyen változásban nem lesznek érdekeltek.

Ahhoz, hogy a hálapénz megszűnjön a betegek, a szolgáltatást igénybe vevők viselkedése és attitűdje is kulcsfontosságú. Megint csak. az ún. franchise-effektust tudom felhozni példaként. Ha bemegyünk egy ismert gyorsétterem-lánchoz, vagy valamely szigorú standard szerint működő szolgáltatást veszünk igénybe, ott fel sem merül az, hogy kenőpénzeket csúsztassunk a pult alatt, hisz egyrészt a szolgáltatást nyújtónak nincs beleszólása a folyamat egészébe (illetve van, de azt eleve a tőle elvárható legjobb minőségben, legjobb tudása szerint fogja nyújtani), valamint tudjuk, hogy mit várunk és meg tudjuk ítélni, hogy mit kaptunk a pénzünkért. A bizalom persze itt is szerepet játszik, de a folyamat transzparens, ismerjük a lépéseket és tiszta képünk van arról, hogy mik az elvárásaink.

Ilyen szempontból az egészségügyi szolgáltatás kissé speciálisabb. Ritka kivételektől eltekintve nem tudjuk, hogy pontosan milyen szolgáltatást szeretnénk, illetve ha megkapjuk nem tudjuk megítélni annak (szakmai) minőségét. Egy dolgot, egy terméket tudunk megnevezni, ez pedig az egészség. A beteg ember kereslete az egészségre és nem az adott konkrét szolgáltatásra irányul. Az, hogy ehhez (az egészséghez) hogyan jut hozzá, az számára (ésszerű keretek között) mindegy. Az információs aszimmetria miatt így a beteg kiszolgáltatottá válik. Különösen igaz ez a magyar egészségügyre, ahol a beteg tudja, hogy a kapacitások szűkösek, a személyzet fáradt, a fizetések alacsonyak, és úgy általában, a társadalom vélekedése alapján a magyar egészségügy rossz, a jó minőségű ellátáshoz pedig nehéz hozzájutni. Azt is tudják, hogy sok múlik az orvoson. Ott dől el, hogy mi lesz a beteg sorsa, milyen szolgáltatást fog kapni, milyen gyorsan és hol. Ameddig pedig a beteg úgy érzi, hogy ebben az abszolút nem transzparens, esetlegesen hozzáférhető és korrumpálható rendszerben pénzzel előnyhöz juthat, addig ezt meg is fogja tenni. És addig olyan is lesz, aki elfogadja. Ennek a pszichológiája pedig már egy ördögi kört teremt, ugyanis ha a szomszéd ezt csinálja, akkor nekem is ezt kell, különben hátrányba fogok kerülni vele szemben, hiába lennének mások az elveim (gondoljunk csak a várólistákra). Ráadásul ez a gondolat nem csak a beteg oldalra lehet igaz! Ha a másik orvos elfogadja ugyanazért a tevékenységért, amit én végzek, és ő el tud menni svájcba síelni, én miért kerüljek hátrányba?

Ezeket a kényszereket és attitűdöket pedig csak egy jól működő, transzparens, hatékony és minőségi szolgáltatást nyújtó egészségügyben tudjuk kiküszöbölni. Egy olyan egészségügyben, ahol az orvos valóban csak és kizárólag a lehető legjobb szakmai döntést ajánlja majd fel, a lehető leggyorsabb úton amit az adott egészségügyi rendszer épp nyújtani képes. És ahhoz, hogy ezt a beteg elhiggye, ahhoz, hogy a beteg úgy érezze, hálapénz nélkül is azt kapja, ami számára az elérhető legjobb, na ahhoz kell a BIZALOM. Bizalom az orvossal, és nem kevésbé hangsúlyosan bizalom az egészségüggyel szemben. Ha a beteg majd bemegy a kezelőorvoshoz, vagy befekszik a kórházba, és tudja, hogy a lehető legjob kezekben van, tudja, hogy mindent meg fognak tenni érte, vagy szeretteiért, ami szakmailag és emberileg lehetséges, na akkor a hálapénz már csak egy rossz emlék lesz. De ehhez bíznia kell  az egészségügyben. És ha bízik az egészségügyben már bízni fog az orvosban is, mert az orvos az egészségügyet fogja képviselni előtte. Ez az a nagybetűs BIZALOM, amit mindenekelőtt vissza kell állítani, és ami nélkül mindig kényszert fog érezni a beteg arra, hogy pénzzel szerezzen magának előnyt, különben baja lesz. És ez az a BIZALOM, amit a fenti cikkben említett ”orvosok” porig rombolnak. Önérdekből, kapzsiságból. Ezért nem bízik a beteg, ezért érzi, hogy fizetnie kell, ezért megy el a fiatal orvos és ezért nem fog hazajönni a tapasztalt...

A napokban személyi váltások történtek a Magyar Rezidens Szövetség vezetésében: Papp Magor hosszú és igen eredményes elnöki tevékenység után leköszönt, helyette pedig Dénes Tamás lett az új vezető. A Rezidens Szövetség a hálapénz elleni küzdelmet tűzte ki fő céljának, mely igen nemes, de nehéz út elé állítja majd a szervezetet.

Mennyi az annyi?

Ez az, amit senki nem tud pontosan megmondani. Számos becslés és felmérés született már, ezek valahol 30-40 és 100 milliárd forint közé teszik a hálapénz mértékét, jómagam leginkább a 2006-os ESKI felmérésnek hiszek, ez a magasabb összeget jelölte meg már 7 évvel ezelőtt is. Ekkora mennyiségű pénz ”kiváltásához” ennél sokkal nagyobb forrás igényeltetik. Már csak azért is, mert a hálapénz eloszlása az egészségügyben igen igazságtalan: az ”orvosi elit”, a felső kb. 10-15% kapja meg a hálapénz közel 90%-át, így ennek a rétegnek óriási béremelések árán lehetne csak ugyanezt a szintet biztosítani. Ráadásul a hálapénz az orvos-beteg között minden tehertől mentesen, teljesen nettó formában áramlik, így minden oylan legális eszköz, amellyel ezt ki szeretnénk váltani legalább 1,5-2-szer ennyibe fog kerülni, és még mindig csak a jéghegy csúcsát kapargattunk. Ahhoz, hogy korrekt béreket tudjunk adni (nem nyugati bérszínvonalra gondolok!) legalább 3-400 milliárd forint szükségeltetne, amely a jelenlegi egészségügyi közkiadáshoz mérten is rengeteg pénz (negyede-ötöde, attól függ, hogy számoljuk). Persze ennek jelentős része közvetlen vagy közvetetten visszajut az államkasszába, de akkor is az államháztartási kiadások mintegy 2-3 százalékáról beszélünk, ami jelentős terhet okoz, főként ha ennek fedezetére nem sikerül legalább néhány százaléknyi gazdasági növekedést generálnunk. Ettől függetlenül az egészségügyben jelen lévő, anyagi szempontból nézve áldatlannak nevezhető állapotok rendezésére minél hamarabb szükség van mind az orvosok, mind a betegek érdekében. Érdemes azonban tisztában lenni a fenti számokkal és azok nagyságrendjével, költségvetési hatásaival is: amikor kimondjuk például, hogy 400 milliárd forint, tudjuk azt, hogy ennek mi a súlya.

Lakossági attitűdök

Fontos, sőt elengedhetetlen része a hálapénz elleni küzdelemnek a bérek rendezése, mert enélkül nem lesz erkölcsi alapja a hálapénz elleni harcnak, és a következetes büntetések. Hisz a bérek alacsony volta az, ami ma Magyarországon gyakorlatilag legalizálja a hálapénzt, ugyanakkor nem ez okozza. Ha az adott egészségügyi dolgozó, mondjuk ki: az orvos kezében nem lenne lehetőség negatív vagy pozitív irányba befolyásolni a beteg sorsát, ha a hozzáférhetőség, az elérhetőség minden igényt kielégítene, ha a minőség és a betegbiztonság stabil lenne, az ösztönzők és az indikátorok pedig mindenki számára transzparensek, akkor ilyen irányú korrupcióra a lakosságnak sem szüksége, sem lehetősége nem adódhatna. Ezt hívom én magam ”franchise-effektus”-nak. Ott olyan világos, mindenki számára ismert és ellenőrzött, standard rendszerek valósulnak meg, amelynek környezetében egyik fél irányából sem fogalmazódik meg az igény ilyesfajta korrupcióra, hisz önmagában értelmetlen: nem befolyásolja sem a minőséget, sem a hozzájutást. Ez a franchise-effektus nagyon messze áll a magyar ellátórendszertől. A szűkös források, a bizonytalan minőség, az átláthatatlan betegutak és a rendkívül nagy információs aszimmetria mind-mind kiszolgáltatottá teszik a beteget, a sorsa pedig legtöbb alkalommal egy helyen dől el és egy ember döntéseitől függ. Ez, az ún. puha sorolás az, ami a beteget arra ösztönzi, hogy ”kivásárlással” próbálja helyzetbe hozni magát és biztosítani azt, hogy a számára egyébként nem ismert legjobb terápiát kapja, a leggyorsabb úton. Ezek olyan sorolásetikai problémák, melyek mindaddig és mindazon a területeken fenn fognak állni, amíg és ahol a szükséglet jelentős mértékben meghaladja a kínálatot és a beteg sorsa eseti döntéseken, nem pedig előre lefeketett, világos és mindenki számára átláható szabályokon alapul. Ennek következtében a betegek pedig fizetnek. Méghozzá meglepően sokan és sokat. Az egyik legmegdöbbentőbb adat pedig a lakosság attitűdje a hálapénzhez, még a saját régiónkban is kiemelkedően lesújtó az eredmény: a társadalom csupán mintegy 48%-a ítéli el azt, több, mint fele közömbös vagy egyetért vele. Érezhető, hogy ebben és a hasonló attitűdök kialakulásásban óriási szerepe van a magyar társadalom és gazdaság egyéb szintjein is jelen lévő, igen kiterjedt szürke- és feketegazdaságnak, így ezek felszámolásához alapvető és nagyon széleskörű szemléletváltás szükségeltetik.

Lakossági fizetési hajlandóságok


Orvosi hozzáállás

Természetesen az egészségügyi dolgozók túlnyomó többségének káros a hálapénz intézménye, a hálapénz-rendszer. Ugyanakkor az említett igen szűk, ám annál nagyobb hatalommal rendelkező orvosi elit vastagon haszonélvezője ennek a rendszernek, persze ezt kimondani magától senki nem fogja az érintettek közül. Ha sikerül hasonló szellemben kinevelni az alattuk dolgozó orvos generációt is, akkor baj van. Azonban az ilyen kezdeményezések, mint amilyet a Rezidens Szövetség is hirdetett nagyban segíthetik mind az orvosi, mind a laikus társadalom gondolkodásmódját és hozzáállását. Ezek a torz pénzügyi ösztönzők ugyanakkor könnyen konzerválják a rendszert, a politikai döntéshozók pedig láthatóan csak szükségmegoldásokkal operálnak.

A bérrendezés tehát elveheti a hálapénz erkölcsi alapját, azonban nem nyúl hozzá annak okához. A magas fizetés önmagában sosem, sehol nem tudta megakadályozni a korrupciót, hisz a korrupció célja nem a korrumpálandó személy vagyonának gyarapítása, hanem a pénzt adó fél jogtalan előnyszerzése. Az egész ágazat komplex átstruktúrálása, a beteg oldali ösztönzők megszüntetése, egyfajta franchise-effektus bevezetése és a társadalom egészének szmléletváltása szükségeltetik ahhoz, hogy ez érdemben változhasson. Ha a Rezidens Szövetség el tud indítani valamit ebbe az irányba, az nagyon nagy dolog lesz, reménykedjünk benne, hogy sikerrel járnak.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a facebookon!

 

Kórházi adósságállományról, életpályamodellről beszélt a napokban Rácz Jenő, a Kórházszövetség elnöke az MR1-Kossuth rádió 180 perc című műsorában. Jómagam többször írtam már az egészségügyi intézmények rekordméretű, 110 milliárd forint feletti rövid lejáratú hitelállományáról, mely (túlnyomórészt) a beszállítók felé halmozódott fel 2012 utolsó hónapjaira. Ez az összeg az e-alap  teljes járulékbevételeinek 12-13%-a,  a teljes gyógyszertámogatás mintegy 40%-a, a háziorvosi ellátásra szánt összeg majd másfélszerese! Nem győzöm eléggé hangsúlyozi, menyi pénzről van szó, milyen óriási az alulfinanszírozottság, és ez milyen problémákhoz vezet. A beszállítók egy része már csak azonnali fizetés mellett hajlandó teljesíteni a szolgáltatók megrendeléseit, némely esetben jelentős áremeléssel, így  beépítve az árba a tartozásokat is.  A hitelek nem csak nominálértéken, de reálértéken és az e-alap kiadásaihoz viszonyítva is jelentősen nőttek; míg 1999-ben csupán mintegy 11 milliárd forintos hitelállomány keletkezett, amely az e-alap akkori kiadásainak 1,5%-át tette ki, addig 2012-ben a fent említett 110 milliárd forint már az egészségügyi közkiadások 8%-át jelenti. Reálértéken pedig megötszöröződött a hitelállomány (6%-os diszkontrátával számolva). Mindezt már korábban is leírtam, azonban fontosnak tartom újra felemlíteni, egyrészt a tisztánlátás végett, másrészt a kórházszövetség elnöke által az interjúban is említett életpályamodell tárgyalása okán.

Az ígéretek szerint ugyanis március 7-én indul/folytatódik (nézőpont kérdése) az egészségügyi dolgozók bértárgyalása.  Az ágazat minden szektora szeretne részesülni a tortából, elsősorban természetesen azok, akik a tavalyi körből kimaradtak, vagy csak igen csekély szelethez jutottak hozzá. A közalkalmazott orvosok tavaly nyáron bruttó 65 ezer forint keresetkiegészítést kaptak, januárig visszamenőleg (illetve közülük körülbelül 16 ezer orvos), amelyet jelenleg is alapbéren kívüli juttatásként kapnak meg az érintettek (azaz a pótlékok nem emelkedtek, hisz az alapbér határozza meg ezeket). Ezen kívül mintegy 65-70 ezer szakdolgozó kapott kisebb-nagyobb béremelést (átlag bruttó 15-20 ezer forintot). Ezt követően az államtitkárság ígéretet tett arra, hogy idén is folytatódik az ágazati bérrendezés és az életpályamodell kidolgozása. Néhány évtizede folyik már az a bizonyos életpályamodell-kreálás, meglehetősen kemény munka lehet, egyelőre ugyanis még nem láthattunk egy kormány részéről sem tényleges tervezetet konkrét számokkal, nemhogy szándékot annak végrehajtására. Véleményem szerint most is célszerűbb lenne egy hosszabb távú, lépcsőzetes, mérsékelt, de folyamatos reálbér-emelés évről-évre minden ágazatban dolgozónak, semmint egy-egy csoportnak juttatott kisebb-nagyobb bérkiegészítés (bérszámfejtési dokumentum alapján ún. „közalkalmazotti illetménynövelés”). Sikerült a tavalyi bértárgyalás során is egy igen feszült helyzetet teremteni a szakmán belül, nem is beszélve arról, hogy lassan már a munkáltató sem tudja ki mennyi emelést kapott...

Orvosi bérek Európában, 2011 (forrás: FEMS - Federation Européennedes Médecins Salariés)

De próbáljunk meg pozitívan tekinteni arra, ami van/lesz. A Népszabadság értesülései szerint mintegy 50 milliárdos keretre számíthatnak idén az egészségügyi dolgozók, ami tulajdonképp nem is olyan kevés, persze a teljes ágazatban minimum 100-130 ezer dolgozóról beszélünk (bár ha ennyit harangoztak be gyanítom ennél kisebb lesz a keret). Ugyanakkor, ahogy a nol.hu megemlíti:  „Szócska Miklós néhány napja azt mondta, az államtitkárságnak konkrét, számszerű béremelési ajánlata nincs, a szakmai szervezetekkel közösen fogják kidolgozni azt, hogy milyen ösztönzők jelenjenek meg a rendszerben.” Mindenképp üdvözlendő, hogy ezekben a kérdésekben a szakmai szervezetekkel egyeztetnek, bennem azonban még mindig ellenérzést vált ki ez a "kiscsoportos", megkülönböztetett, ad hoc jellegű, eseti pénzosztás. Egész egyszerűen nem érzem fenntarthatónak, kiszámíthatónak és biztonságosnak. Viszont megosztó, könnyen támadható és ráadásul könnyen visszavehető (nem alapbér...). De legalább van, eddig még ennyi sem jutott, ezt el kell ismernem. Semmiképp sem nevezném ugyanakkor életpályamodellnek!

Lesz tehát valamilyen formában, valakinek, valamennyi béremelés, ez egyre valószínűbb. Mik lehetnek ennek az előnyei? Mérsékelheti a szakképzett munkaerő elvándorlását, így a krónikus munkaerő-hiány ellen hat, igaz, egyelőre csak lassítja majd a folyamatot. 2012-ben valamivel kevesebb orvos döntött a külföldi munkavállalás mellett az EEKH adatai alapján, azonban ez a szám (közel 1000 fő) hozzávetőlegesen az egyetemeken végzett friss orvosok számával egyenlő, tehát a nyugdíjba vonuló, vagy más ok miatt kieső gyógyítókat nem pótolja senki. Még rosszabb a helyzet a szakdolgozók, ápolók terén, itt mintegy 70%-os a növekedés (314 fő helyett idén már 518-an döntöttek a távozás mellett, igaz jóval nagyobb dolgozói létszámból). Az egészségügyi dolgozók exodusa ellen tehát gyógyírként hathat. Megszünteti a hálapénzt? Kiváló és hangzatos érv, azonban csupán annyiban igaz, hogy bérrendezés nélkül nem szüntethető meg a hálapénz, de a fizetések rendezése messze nem elégséges feltétele az informális kifizetések felszámolásának! Várólista, ellátás minősége, hozzáférhetőség, betegbiztonság, finanszírozhatóság, hatékonyság stb. ? Nem, nem, nem... Ne legyünk naívak, ne várjuk az ellátás javulását csak attól, hogy emeljük a rendszerben dolgozók bérét. A gond az, hogy ezt az államtitkárságon kívül is látni fogják, és amikor az NGM-ben felteszik majd a kérdést (mert fel fogják!), hogy ugyan miért nem változott, javult a rendszer output-ja, miután mintegy 100 milliárd forint plusz forrást (tavalyi és idei emelés) fektettek az ágazatba, nos, nehéz lesz válaszolni (ugyanakkor le fogják vonni a megfelelő következtetéseket...). Persze tudjuk, hogy azért, mert semmilyen más feltétel nem változott.

Félreértés ne essék, az ágazati bérek szégyenteljesen alacsonyak, ezek rendezése nélkül nem lehet rendbetenni az egészségügyet, vagy meggátolni a (fiatal) dolgozók elvándorlását. Azonban az erőforrásteremtés, finanszírozás, makroallokáció átgondolása nélkül, struktúraváltás nélkül, valamint a biztosítási csomagok és az ösztönzők újragondolása nélkül nem lesz kézzel fogható pozitív változás (GDP-hez viszonyított minimum 1%-nyi plusz forrás bevonása, fekvőellátás racionalizálása a járóbeteg-ellátás megerősítése mellett, vásárlói attitűdök erősítése stb.). Pusztán ezzel nem szüntetjük meg a hálapénz gyökereit sem; amíg a beteg hozzáférése a szolgáltatásokhoz esetleges, és sorsa a végpontokon „puha besorolás” mellett dől el (azaz minimalis transzparencia mellett sokszor az orvos-beteg találkozó alkalmával, a torz „ösztönzők” alapján), addig fennáll a pénz általi előnyszerzés lehetősége is.  A fent leírt alulfinanszírozottság és a rossz struktúra okán eleve olyan ösztönzők épültek a rendszerbe, amelyek mellett lehetetlen ésszerű müködést várni az ágazattól. Béremeléssel javulhat ugyan a dolgozók hangulata és pénzügyi helyzete, dönthetnek néhányan a hazai munkavállalás mellett, azonban a változáshoz ennél több kell, az életpályamodell pedig ennél sokkal-sokkal többet jelent. A valódi életpályamodell nem csak néhány tízezer forintos esetleges bérkiegészítés, hanem egy szerethető, fenntartható, betegközpontú egészségügyben való hivatásszerű munkavégzéshez vezető út, egy olyan ellátórendszerbe, ahol a rendszerszintű fiskális gondok csupán az egészségpolitikusok és a kórházigazgatók problémái, és nem az ágazatban dolgozók kényszerülnek erejükön felül megküzdeni az összeomlás határán egyensúlyozó rendszerbe száműzött betegekért.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

A megkerülhetetlen hálapénz

9 Komment
0 Reblog

halapenz.jpgSokan, sokféleképpen írtak már a hálapénzről, mégis megpróbálom jómagam is felállítani a megfelelő "diagnózist" az egészségügy ezen terhéről. Helyesebb lenne inkább kórokot mondani diagnózis helyett, hisz a jelen helyzet ismert, inkább az ezt kiváltó és fenntartó okok boncolgatása az érdekes. Agyoncsépelt tény, hogy a második világháborút követően, a másik, a "gonosz" rendszerben kezdődtek a gondok. Politikai indokokból az egész orvosi hivatáshoz, orvosi karhoz való hozzáállás megváltozott, az egészségügyben elérhető fizetéseket méltánytalanul alacsonyan határozták meg, aminek következtében kialakult a rendszer, amit ma klasszikusan a hálapénz intézményének nevezünk (ez nem jelenti azt, hogy korábban az orvosok ne kaptak volna, vagy fogadtak volna el pénzbeli vagy más juttatást a gyógyításért cserébe, most azonban a mai értelemben vett hálapénz rendszert vizsgálom). Azóta eltelt lassan egy negyed évszázad és mégis - ne legyünk szégyenlősek kimondani - az ég világon semmi változás nem történt. Sőt...Még azt sem merném kijelenteni, hogy a szolgáltatásokhoz való hozzájutás, vagyis az e téren jelentkező egyenlőtlenség és a párhozamosan működő "hálapénzes rendszer" bármelyik tagja megszűnt vagy csökkent volna (természetesen a szolgáltatások köre közel sem ugyanaz, mint 20-25 éve).

Mi tartja tehát fenn még mindig a hálapénz intézményét, méghozzá "atombiztosan", miközben ez az egyik legkomolyabb forrása az ágazati korrupciónak és az egyenlőtlenségeknek? Remélem az eszmefuttatásom legalább részben választ ad a kérdésekre.

 

Két különböző "szinten" születnek a hálapénz intézményét lehetővé tévő és fenntartó okok.

1. Makroszinten legfőbb forrása az elégtelen finanszírozás, de ennél  továbbmegyek, mert az elégtelen finanszírozás önmagában nem helyes kifejezés, ugyanis minden attól függ, hogy mit várunk egy rendszertől; ha autót "várok el" az üzletben akkor 1000 forint elégtelen finanszírozás, ha csak egy kiló kenyeret, akkor bőven elégséges. Az elvárásaink ráadásul az egészségügyben meglehetősen rosszul definiáltak, hisz nincs egy tisztességes népegészségügyi kormányzati terv sem, ami kijelentené, hogy a következő X évben az alábbi mutatók elérése a cél (a születéskor várható élettartam emelése 1,5 évvel, a 100.000 főre jutó daganatos és kardiovaszkuláris betegségek számának csökkentése 20 százalékkal stb.), amit ezzel és ezzel a módszerrel és ennyi pénzért fogunk eléri. Konkrét cél nélkül bolyongani és fenntartani valamit pedig mindig költségesebb kaland, mint egy világos stratégia mentén fejlődni. Mindenesetre elvárásnak vehetjük, hogy minden lakos megfelelő időben a megfelelő ellátáshoz kell, hogy jusson, a személyes szükségletei alapján. A szolgáltatási csomag pedig gyakorlatilag mindenre kiterjed. Ezek fényében már megállapíthatjuk, hogy a források az elvárt "outputhoz" képest aránytalanul szűkösek. Az elvárások között ráadásul a szakmailag legjobb ellátás biztosítása szintén célként jelenik meg. A "szakmailag legjobb" persze nem egzakt fogalom, de a nemzetközi (európai uniós vagy amerikai) orvosi guidelineok megfelelő támpontot nyújtanak egy-egy terápiás vagy diagnosztikus protokoll megválasztásában és pontos kivitelezésében. Javarészt ezeket a guidelineokat veszik át a magyar szakmai társaságok is (esetleg kisebb változtatások mellett). Most vessünk egy pillantást a nemzetek egészségügyi közkiadásaira(WHO adatbázis, 2010):

expenditer PPP, public 2.jpg

Az ábra az egy főre jutó éves egészségügyi közkiadásokat mutatja, vásárlóerő-paritáson (bár továbbra is állítom, hogy a vásárlóerő-paritás torzít, hisz valódi különbség csak a humánerőforrás "árában" van, minden máshoz - eszközökhöz és gyógyszerekhez - mi is piaci áron jutunk hozzá!).

Adott tehát egy guideline, amelyet az Egyesült Államokban, vagy Németországban kidolgoznak, annak ismeretében, hogy az egy főre szánt egészségügyi kiadások valahol évi 3-4 ezer dollár felett mozognak, majd Európa "túlsó felén"  átvesszük ezt a giudeline-t, és elvárjuk, hogy ugyanazokat a szolgáltatásokat, diagnosztikai és terápiás algoritmust tudjuk biztosítani harmad, negyedannyi (egy főre szánt) forrásból. Mindezt úgy, teszem hozzá, hogy a 100.000 főre jutó daganatos betegségek, kardiovaszkuláris megbetegedések stb. aránya hazánkban még jóval magasabb is, tehát feltételezhetően nagyobb gyakorisággal vesszük (vennénk) igénybe az ellátórendszert! Majd kiderül, hogy ez így nem megy. Legalábbis a fent megfogalmazott elvárások szerint nem. A guideline viszont mégiscsak guideline, nem mondhatjuk azt, hogy kérem itt nem tudjuk ugyanazt a modern módszert biztosítani, mint Ausztriában. Tegyük tehát egyszerre kevesebb ember számára elérhetővé, vezessünk be volumenkorlátot (TVK)! Igaz, hogy az elvárások - definíciónk szerint - ennél a pontnál már csorbulnak, hisz a kínálatunk köszönőviszonyban sem lesz a kereslettel, a szükséglettel pedig még kevésbé, de hát ez van. A másik út, hogy biztosítjuk mindenkinek az ellátást, de nem feltétlen ragaszkodunk a guidelineokhoz. Jelenleg valahol a két irány között vagyunk; volumenkorlát is van, és az ellátások színvonala is sokszor (sajnos) különböző. A döntés pedig - és itt jön a lényeg! - az orvos kezébe kerül! Az orvos-beteg találkozónál dől el tehát, hogy mi fog történni a beteggel, ami evidens és természetes lenne, azonban a korlátok miatt az orvos feladata eldönteni, hogy milyen protokoll szerint, milyen ellátást kapjon a beteg és mikor! A döntést viszont nem itt, hanem makroszinten kellene meghozni és egyértelmű irányvonalakat adni. Ha ugyanis mindig mikroszinten, a találkozó során dől el, ún. "puha" sorolás mellett,  átláthatatlanul, ellenőrizhetetlenül, és legfőképp kiszámíthatatlanul, akkor a döntésben sok egyéb szubjektív tényező mellett könnyedén szerepet kap a hálapénz! Tovább súlyosbítja a beteg kiszolgáltatott helyzetét és "hozza előnybe" az orvost, hogy az információs asszimetria miatt a páciens kontrollja a folyamat és a döntés felett részben vagy egészében elvész. Így teszi lehetővé (és tartja fenn) a források elégtelensége, vagy egyszerűen rossz elosztása(!) a "végpontokon", az orvos-beteg találkozó során az egyéni, anyagi érdekek mentén történő, sokszor szubjektív döntéshozatalt.

2. A Mikroszinten keresendő ok természetesen a viszonylag alacsony kereset miatt az egészségügyi dolgozó személyes anyagi érdeke, mely önmagában még kevés lenne, de a fenti okok abszolút kedvező helyzetbe hozzák az arra "hajlamos" dolgozót.

Nem általánosítani akarom a hálapénz intézményét, tisztában vagyok vele, hogy a körülbelül 80 milliárd forintra becsült összeg jó részét az orvoskar 10-15 százaléka viszi haza. Jómagam eddig még nem, vagy csak elvétve találkoztam olyan orvossal, akit megérzés alapján ebbe a rétegbe soroltam volna. Az írással nem célom rossz fényt vetni a gyógyítókra, csupán arra próbálok rámutatni, hogy miként generál egy eleve forráshiányos rendszer már önmagában is emelkedő költségeket (hálapénz), egyenlőtlenséget és torz ösztönzőket. E folyamatok természetesen azok ellátását veszélyeztetik igazán, akiknek a legnagyobb igényük lenne rá, hisz az egészségügyi szükségletek növekedése általában a jövedelmi pozíció csökkenése mellett-után jelentkezik...

Szerző: dr. Bálint Botond, Társzerkesztő: Szász Levente F|M|E egyesület hivatalos blogfelülete

Kövesse a blogot a Facebookon!

Címkefelhő

egészségügy (26),GDP (8),költséghatékonyság (6),onkológia (5),hálapénz (5),magánbiztosítás (5),humánerőforrás (4),magánszolgáltatás (4),finanszírozás (3),TVK (3),mHealth (3),forrásteremtés (3),konferencia (3),mobile health (3),ehealth (3),korrupció (3),PET (3),FME egyesület (2),védőoltás (2),magánkiadás (2),halálozás (2),humánerőforrás-krízis (2),Szócska Miklós (2),innováció (2),e-alap (2),jövő (2),betegjogok (2),adó (2),Kondratyev-ciklus (2),orvoselvándorlás (2),alapellátás (2),beszállítói_hitel (2),kettős_juttatás (2),CT (2),rendelet (2),háziorvos (2),ombudsman (2),nyugdíj (2),orvoshiány (1),orvosi bérek (1),rezidensszövetség (1),Peterfy Sandor utcai korhaz (1),humán erőforrás-krízis (1),eutanázia (1),transzparencia (1),bizalom (1),fejátültetés (1),társadalombiztosítás (1),béremelés (1),tablet (1),alkohol (1),dohányzás (1),egészségi állapot (1),WHO (1),szakmai minimumfeltételek (1),ÁSZ (1),daganat (1),e-health (1),közfinanszírozás (1),META (1),kegyes halál (1),multimédia (1),hatékonyság (1),Ausztria (1),enesazegeszsegugy (1),társadalom (1),cloud (1),magánkórház (1),OEP (1),gamification (1),reform (1),magánegészségügy (1),magánbiztosító (1),VIP (1),Laborom (1),Healthcare (1),Egészségügy (1),okos (1),Innovation (1),Smart Healthcare (1),interjú (1),applikáció (1),magánellátás (1),uzsoki (1),gazdasági válság (1),mortalitás (1),incidencia (1),digital health (1),születésszám (1),BAZ megye (1),miskolci kórház (1),rezidens szövetség (1),kiszolgáltatottság (1),HIV (1),mhealth (1),laborom (1),TASZ (1),páciens (1),patient (1),vállalkozói jogviszony (1),csecsemőhalál (1),Primary Care Trust (1),nyugdíjtörvény (1),kardiológia (1),MRI (1),jogszabály (1),kettős juttatás (1),TEK (1),várólisták (1),kenyszernyugdijazas (1),pacemaker (1),kórházi adósság (1),forráshiány (1),egészségnyereség (1),gyógyszeripar (1),Méltányosság (1),onkológiai terápia (1),beszállítók (1),nővérhiány (1),ÁNTSZ (1),korkedvezmény (1),járulék (1),kettős_finanszírozás (1),MR (1),önkéntes magánbiztosítás (1),tarsadalombiztositas (1),kórházi_ágyak_száma (1),pazarlás (1),egészség (1),gyógyszer (1),esélyegyenlőség (1),tandíj (1),kiadáscsökkentés (1),indikáció (1),gyógyszerkassza (1),biológiai_terápia (1),célzott_terápia (1),kiadások (1),co-payment (1),Beveridge-rendszer (1),képalkotó_diagnosztika (1),Hepatitis A (1),kötséghatékonyság (1),NHS (1),3d printing (1),additive manufacturing (1),nagy-britannia (1),járvány (1),fertőző májgyulladás (1),oltási rend (1),járványügy (1),kormányhatározat (1),influenzajárvány (1),gazdasági társaság (1),kényszernyugdíj (1),bérkiegészítés (1),életpályamodell (1),beszállítói hitel (1),exoszkeleton (1),cianobaktérium (1),BCI (1),csucstechnologa (1),PCR (1),Hepatitis (1),virologia (1),modern orvostudomány (1),betegutak (1),hitel (1),adósság (1),járulékbevétel (1),beruházás (1),fejlesztés (1),HBCS (1),unios forras (1),OECD (1)

Követők

qaly otaku nagypepi

Utoljára kommentelt bejegyzések

img src="/images/hex-loader2.gif" width="300" alt="" />

Utolsó kommentek