szike

Az első dolgom, hogy elnézést kérjek a hosszú szünetért. Szerencsére (vagy nem) kevés idő jut blogírásra, azonban igyekszem a jövőben ezt is pótolni.

Az elmúlt napok egyik legmeglepőbb (?) híre, hogy több, mint 12 milliárd forintos beruházásból teljeskörű ellátást biztosító magánkórház nyílik a Duna partján. Hogy az irány jó -e vagy rossz, azt nem szeretném kategorikusan kijelenteni, véleményem szerint megvan a magánellátás helye megvan minden ország egészségügyi rendszerében (persze nem mindenhol ugyanúgy). A szubjektív nézőpont helyett inkább sorra veszem azokat a tényeket és változásokat, amik szerintem további bővülést hoznak majd a tágabban értelmezett magánszektorban (mind a szolgáltatások, mind a biztosítások, mind pedig az ellátásszervezés területén).

Az egyes országok egészségügyre fordított, GDP arányos közkiadása egy összehasonlítható, beszédes indikátor, mely - bizonyos keretek között - jól mutatja, hogy az ágazat mennyire élvez prioritást az adott államban. Természetesen az egy főre jutó egészségügyi közkiadásokban még hasonló GDP-arányos kiadás mellett is nagy eltérések jelentkezhetnek, így érdemes ezeket is vizsgálnunk, azaz az egy főre jutó egészségügyi (köz)kiadásokat nominálértéken és vásárlóerő-paritáson egyaránt. Az OECD adatbázisa alapján 2011-ben az OECD országok egészségügyi közkiadása átlagosan a GDP 6,8%-t tette ki, míg Magyarországon ekkor csupán GDP arányosan 5,1%-ot mérhettünk. Nem mellékes, hogy míg más országokban ez az arány növekedő trendet mutat, azaz az egészségügyi közkiadások növekedési üteme gyorsabb, mint az adott ország GDP növekedési üteme, addig hazánkban a közkiadások aránya  2013-ra a GDP kb. 4,2-4,3 százalékára süllyedt. Amennyiben ugyanebből a szempontból a szűkebben vett régiónkat tekintjük, a visegrádi országok átlaga 2011-ben körülbelül 5,5% volt, tehát mára a saját régiónktól is több, mint 1%-os lemaradásba kerültünk a közkiadások tekintetében.

A hosszabb távú tendenciákat tekintve is hasonlóan szomorú trend bontakozik ki az egészségügyi közkiadásokat illetően. A kilencvenes évek elején hazánk – Csehországhoz hasonlóan – az egy főre jutó egészségügyi kiadások tekintetében (vásárlóerő-paritáson) az európai uniós átlag ráfordítás kb. 50%-át érte el. Ez az érték 2010-ben hazánkban már csupán mintegy 37% volt, illetve az ekkor már csehországi egy főre jutó egészségügyi közkiadásnak is csupán a 66%-át értük el.

Sajnos azonban Magyarországon jellemzően tovább csökkent ez az arány, jelentős fordulat vagy trendváltozás pedig egyelőre idén, 2014-ben sem ígérkezik ezen a téren. Az eleve kisebb tortából tehát még kisebb szelet jut az egészségügyre Magyarországon, és nem csak az OECD átlaghoz, de a visegrádi országok átlagához képest is.

Amennyiben a fentieket megvizsgáljuk az egy főre jutó kiadások tekintetében is, még árnyaltabb képet kaphatunk. Még akkor is jelentős a lemaradásunk az OECD országok átlagához képest, ha a kiadásainkat vásárlóerő-paritáson hasonlítjuk össze. ábra).

Egy főre jutó egészségügyi kiadások, 2011 (USD,PPP), forrás: OECD Health at a Glance 2013

Kissé árnyaltabb képet kapunk, ha a közkiadásokon túl a teljes egészségügyi kiadások (közkiadás+magánkiadás) tekintetében vizsgálódunk.  A teljes kiadásokat tekintve ugyanis már nagyjából a közép-kelet európai régió átlagát fordítjuk az ágazatra, 2011-ben a teljes egészségügyi kiadások megközelítették a GDP 8%-át (ez 2013-ra kissé csökkent). Ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ezt – amint a fentiekből értelemszerűen következik– csupán a magánkiadások folyamatos emelkedése révén érhettük el! Ugyanakkora összkiadás mellett tehát egyre nagyobb teher hárul az egyénre, így egyre kevésbé "porlasztja" a valós kockázatokat a társadalombiztosítási rendszer. Az, hogy a közép-kelet európai régiótól még nem szakadtunk el a teljes egészségügyi kiadások tekintetében tehát csak ennek köszönhető. A kilencvenes évek közepe óta jelentősen nőtt és nő ma is folyamatosan a magánkiadások aránya a szektor teljes ráfordításait tekintve. Mintegy húsz vel ezelőttt, a kilencvenes évek közepén a teljes egészségügyi kiadások csupán 15-17%-t tették ki a magánforrások, míg ma, 2013-ban az egészségügyi magánkiadások közel 35%-ban vannak jelen.   Az összkiadáshoz viszonyított 35%-os arányú magánkiadás az OECD országokon belül is magasnak számít, az OECD államok átlaga 2011-ben 28% körüli volt. Ezeknek a magánkiadásoknak jelentős része – hasonlóan a közkiadásoknál – gyógyszerkiadás. A gyógyszerkiadás mellett a magánkiadások között szerepelhet többek között a hálapénz, a vizitdíj, magánorvosi szolgáltatás megvásárlása (számlára, vagy akár anélkül), otthoni ápolás, fogorvosi beavatkozás, gyógyászati segédeszköz, alternatív gyógymódok, rehabilitációs ellátás stb.  Fontos megjegyezni, hogy a magas arányú magánkiadások ellenére az (önkéntes) magánbiztosítások aránya még 2014-ben is elenyésző. Becslésektől függően 3 és 7 milliárd forint közé, tehát a magánkiadásoknak is kevesebb, mint 2 százalékára tehető a biztosítással fedezett kiadások aránya. Így egy nagyon fontos pillére hiányzik jelenleg a hazai forrásteremtési mechanizmusnak, amely megadhatja az anyagi biztonságot a közszolgáltatások esetleges diszfunkcionalitása esetén is.

Nos a fentiek alapján szinte kötelező az egyre több, szervezettebb és szélesebb körű ellátást nyújtó magánszolgáltatók megjelenése. Csak reménykedni lehet abban, hogy mindez lépéskényszerbe hozza majd az immár strukturálisan sok helyütt megújult állami ellátórendszert, és szabad kapacitásaik kihasználása érdekében egyre többször nyújtanak majd OEP-en kívüli finanszírozással ellátást. Erre egyre több, egyelőre elszórt, de egyes elemeiben jó példát láthatunk már. Az egészségügy nagyon drága, ha nem a legdrágább iparág, és egyre inkább az lesz. Haszáljuk ki a már meglévő kapacitásokat és akkor a nagy közösből is többre fog jutni!

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!