szike

A Magyar Rezidens Szövetség és a Szinapszis kft. közös kutatást indított a hazai hálapénzrendszerrel kapcsolatos attítűdök megismerésére. Az orvosi és lakossági felmérések rámutattak: a hálapénzrendszer kiszolgáltatottá teszi az orvost és beteget egyaránt, megalázó és frusztráló mindkét fél számára. Mind a szakma (82%), mind a lakosság (86%) egyet ért abban, hogy a hálapénz rendszere megalázó a beteg számára. Az egészségügyi szakemberek 82%-a érzi úgy, a hálapénz rendszer kiszolgáltatottá, kiszámíthatatlanná teszi az orvos életét azáltal, hogy bevételének egy része változó mértékű, vagyis egyáltalán nem biztosít jól tervezhető megélhetést. Ezzel szemben a kutatáésok alapján a lakosság 85%-a azon a véleményen van, hogy az orvosoknak nem érdeke a hálapénz rendszerének megszüntetése, hiszen kényelmes és biztos jövedelemforrást jelent az így jelentkező pénzösszeg. A hálapénz adását döntően a kiszolgáltatottság, a félelem motiválja: az orvosi véleményekkel szemben közel minden második laikus ez utóbbit, vagyis a megfelelő ellátás hiányától való félelmet jelölte meg motivációként.

Összességében tehát a hálapénzrendszer gátja az egészségügy hatékony működésének, a minőségi szakképzésnek, és az elégedetlenségek következtében az orvosi elvándorlás egyik legfőbb motorja. A paraszolvencia erősíti a korrupció jelenségét. A gyógyítás alapját jelentő orvos-beteg bizalmi viszony alapvetően sérül a torz ösztönzőrendszer miatt.

dr. Dénes Tamás, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke kijelentette: a tények birtokában nem tehetnek mást, teljes mellszélességgel ki kell állni a hálapénz rendszer eltörlése mellett, mert „vétkesek közt cinkos aki néma”. Sikert véleményük szerint csak közös akarattal és munkával érhetünk el. Az MRSZ javasolt megoldásai a tisztességes alapbér/bérrendezés, a kiszámítható jövőkép, perverz motivációk helyett tiszta ösztönzők a rendszerben és a minőségbiztosítás a szakképzésben az oktatók megbecsültségének javítása mellett.

Támogatását Ön is kifejezheti a Magyar Rezidens Szövetség által indított facebook oldalon - https://www.facebook.com/halapenzkampany. Ugyanide várják a lakosság és a szakma hozzászólásait, javaslatait.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

Előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné fog válni a magánbiztosítók valódi bevonása az egészségügy finanszírozásába. Nem azért gondolom ezt így, mert nekem ez bármilyen módon érdekemben áll, vagy szeretném privatizálni az egészségügyet, egész egyszerűen fenntarthatatlan (lesz) az ágazat. Persze a biztosító nem karitatív szervezet, sőt, profit-orientált vállalat, viszont meglehetősen hatékonyan képes tőkét és friss lendületet hozni egy-egy ágazatba és nagyon szereti ellenőrizni, hogy mire költi a pénzt. Természetesen mindezt lakossági befizetésekből "táplálkozva". Méghozzá úgy, hogy ez nem is feltétlen jelentene érezhető plusz terhet. Jelenleg az egészségügyi kiadások valahol 2000-2200 milliárd forint körül járhatnak. Ebből mintegy 1400-1500 milliárd forint a közfinanszírozás, aminek csupán 40-45%-a fedezhető TB járulékból, a maradék 700-800 milliárd magánkiadás.

Látható, hogy hazánkban már most is meglehetősen magas, kb 35% a magánkiadások aránya. Mára tehát elértük azt, hogy a magánkiadások meghaladják a TB befizetések mértékét! Ugyanakkor ezek a magánkiadások (a gyógyszerkiadásokon kívül, mely abból 200-250 milliárd forint körüli összeget tesz ki) meglehetősen kontrollálatlanul kószálnak a rendszerben, és a legritkább esetben részesül ebből "hivatalos" módon az állami egészségügy. Holott több száz milliárd forintról beszélünk! Ez részben hálapénzként jelenik meg (80-100 milliárdra tenném), részben magánszolgáltatókhoz (van, hogy számla nélkül) kerül, de a legkisebb részben kerül magánbiztosítón keresztül (talán 1-2%) a szolgáltatókhoz. Holott józan ésszel meggondolva elemi érdek lenne, hogy ezt a több száz milliárd forintnyi összeget becsatornázzuk hivatalos keretek között az ellátásba, a beteg zsebétől mindvégig követhessük a pénz útját; ha nincs transzparencia nincs számonkérhetőség, azaz kétes a minőség, a hozzáférhetőség, magas a korrumpálhatóság esélye és sorolhatnám. Transzparencia és elszámoltathatóság nélkül pedig nem működhet hatékonyan és méltányosan az egészségügy, ezt biztosan állítom.

Egyszerűen kifejezve tehát több száz milliárd forint úgy folyik el az egészségügyben, hogy azt követni és valóban egzaktul mérni nem tudjuk. Mindenesetre a biztosítók szerepe ebben kulcsfontosságú lehetne, vegyítve egy jelentős adag társadalmi szerepvállalással érezhető javulás lehetne egy-egy indikátor irányába. Persze ehhez nem elég a magánbiztosításokat mintegy helyettesítő (supplementary) jelleggel használni. Jelenleg, ha nagyon lassan is, de ebbe az irányba haladunk; fizetjük a TB-t de minek? /Persze ez így nem igaz, ezer okot tudok mondani, hogy minek, mégis sokszor felmerül a kérdés./ Kialakul - főleg a járóbeteg szakellátásban és a diagnosztikában - a magánszolgáltatói hálózat, melyet magánbiztosítók által vagy közvetlen kifizetésekkel vehet igénybe a beteg. Ugyanakkor ezek a szolgáltatások a (állami intézményekben) az OEP által is finanszírozottak, de a több hónapos várakozási idő, a rossz körülmények és a személyzet olykor kétséges hozzáállása miatt kialakult egy duplikált rendszer; párhuzamosan finanszírozunk - persze közvetlenül más-más forrásból, de végeredményben mindenhol a lakossági befizetésekből - ugyanazokat a szolgáltatásokat lefedő köz- és magánellátást. Össztársadalmi költsége vitathatatlanul ennek a legnagyobb. Nem lenne hát logikus hagyni, hogy a versenyszféra segítse az állami egészségügyet is? Egy rendkívül alapos és fontos tanulmány alapján a lakosság két harmada lenne hajlandó fizetni a szakorvosi vizitekért, és több, mint a fele a kórházi beavatkozásokért ( Európai Bizottság által finanszírozott program keretében a Corvinus Egyetem égisze alatt folyt Baji Petra és Gulácsi László közreműködésével, a szakma iránt érdeklődőknek javaslom tisztelettel). Ugyanennek a programnak a keretében mérték fel egyébként a hálapénz mértékét, elutasítottságát is, mely során kiderült, hogy a közép-európai régióban Magyarországon a legkevésbé elutasított a hálapénz intézménye; a lakosság csupán 48%-a ítéli el azt. Ez számomra szomorú hír. Amikor tehát a hálapénz ekkora mértékeket ölt és a lakosság igényei egyértelműen egy irányba mutatnak, miért nem hagyjuk, hogy egy co-payment (kiegészítő hozzájárulás) rendszerrel enyhítsük a feszültséget az állami egészségügyön? Széleskörű, olcsó alap kiegészítő biztosítás mellett megoldhatóvá válna egy viszonylag jól érezhető, 10-20-30%-os co-payment bevezetése, melyet a biztosító fizet vagy visszatérít. A mostani OEP finanszírozáson felül. Bőven van rá puffer, csak épp másfelé megy el, de ki tudja hova. Értelmesen felépített szabályzással és megfelelő ösztönzőkkel, valamint persze mentesítő körülményekkel a legszegényebbektől (akik végre nem csak papíron férhetnének hozzá az ellátáshoz) a legtehetősebbekig mindenki jó járhatna (igenis meg kell engedni azt, hogy aki tud, az vásárolhasson extra szolgáltatást, képmutatás azt mondani, hogy ma nem kap többet!). A háziorvosi viziteken például úgy válthatná fel a vizitdíjat, hogy az indokolatlan orvos-beteg találkozó csökkentése mellett valós szükséglet esetén a beteg igénybe venné a szolgáltatást, hisz indokolt esetben a biztosító co-payment díját minden további nélkül (vissza)téríthetné. 

Miért nem? A válasz véleményem szerint leginkább politikai síkon dől el. Onnan már nem ilyen egyszerű a kérdés; nagyon sok (túl sok) szereplőnek nagyon sokféle érdeke fűződik a jelenlegi, minden transzparenciát mellőző rendszerhez. A hálapénz oroszlánrészét zsebre tevő orvosoktól az osztályvezetőkön át a kórházigazgatókig, a kerületi képviselőtől a városi polgármesteren át a "nagypolitika" színteréig számos helyen akadna meg egy ilyen folyamat. Ha politikára kerülne a sor biztos vagyok benne, hoyg egészen más számokat kapnánk egy-egy ilyen kérdést feszegető "nemzeti konzultáció" végére. A politika színesceruzái rendkívül kreatívan színeznek. Sokan jól járnak tehát azzal, ami most van. És a beteg? Szerintem sem a szegény, sem a gazdag, sem a közepes, sem a kicsi, sem a nagy, sem a magyar, sem a külföldi nem jár jól. Akkor viszont marad a kérdés: most milyen irányba megyünk? És legfőképp: mikor szűnnek meg, vagy gyengülnek annyira ezek az érdekcsoportok, hogy változtani lehessen?

A tegnapi nap folyamán jelent meg egy írás a világgazdaság hasábjain, miszerint a kórházak tartozása kritikus mértékűre duzzadt. Első alkalommal fordul elő, hogy az előző év adósságállományát nem konszolidálta száz százalékban a kormányzat, így az idei évet eleve több tíz milliárdos tartozással kezdik a kórházak. Van olyan beszállító, aki már csak készpénz ellenében hajlandó gyógyszert biztosítani. Hozzáteszem teljesen jogosan. Arról nem is beszélve, hogy ha a kórház nem fizet a kisebb beszállító akár tönkre is mehet, de a többieknek sem lesz egyszerű az élete. Ha a cég nem tudja magát finanszírozni a piacról ő maga is kénytelen lesz rövid lejáratú hitelekből fenntartani a működését, amit természetesen beépít majd az árba is, a kórházak és a szaktárca pedig nem fog tudni megfelelően nyomott áron eszközhöz és gyógyszerhez jutni még közös erővel sem. Arról nem is beszélve, hogy a tartozások remek táptalajul szolgálnak a korrupció számára is; annak a kezében, aki eldönti a kifizetések sorrendjét és idejét nagy hatalom lapul. Remélhetőleg a közbeszerzésekkel ezeket a visszaéléseket sikerül majd beszüntetni. A beszállítók természetesen évek óta kongatják a vészharangot, mindeddig sikertelenül. Tavaly év végén 27 milliárd forintot osztottak szét a kórházak között, mely csupán adósságaik egy részének törlesztésére volt elegendő. Az, hogy mekkora részére számomra még mindig rejtély. Ez az egész ügyben véleményem szerint az egyik legmegdöbbentőbb; a kórházi adósságok a "becslések szerint"!? Egy centralizált ágazat, melynek közös fenntartója a GYEMSZI, nem tudja, hogy mennyi a fillérre és napra pontos adósság? Vagy nem akarja közzé tenni, ami nem kisebb baj. Az egyik forrás a tavaly év végi adósságot 60 milliárdra becsüli, míg egy másik lap világosan rákérdez: tudjuk -e egyáltalán mennyi az annyi? Itt már felbukkannak 110-120 milliárdos összegek is, méghozzá miniszteri forrásra hivatkozva. Én inkább az utóbbi számokban hiszek sajnos.

Számoljunk!

Egy korábbi (90-es évek végé készült)  ÁSZ jelentésre leltem a napokban, ami szerint "Összes adósságuk 1997. január 1-én (a vizsgált időszak elején) 6 milliárd Ft volt..." A kórházi adósságállomány tehát 1997-ben 6 milliárd forintra rúgott. A mai 100 milliárdos tartozás - 6%-os diszkontrátával számolva - a 15-16 évvel ezelőtti adósságnak reálértéken durván nyolcszorosa! Vizsgáljuk meg másképp is; ha összevetjük az 1997. évi E-alap kiadásait (566 milliárd forint) az akkori adósságállománnyal (6 milliárd), láthatjuk, hogy a tartozás körülbelül az ágazati költségvetés 1%-a volt. 2012-ben az 1400-1500 milliárdos kiadásokkal szemben egy 100-120 milliárdos tartozás áll! Nyolc százalék; az adósság-teljes büdzsé összevetésében is nyolcszoros a különbség, még ha a legoptimistább 60 milliárddal számolunk akkor is négyszeres a szorzó!

Első lépésként elengedhetetlen, hogy az ágazati vezetés kristálytiszta képet kapjon a jelenlegi rendszerről; hol, hányan, milyen minőségben dolgoznak, hol mennyi az adósság, milyen szerződések vannak érvényben. Bár elvileg folyik a rendszer pontos feltérképezése, még mostanában is sok a megdöbbentő mellényúlás. Enélkül pedig lehetetlen egy jól működő rendszert építeni. Megkíséreljük a jövőben tematikusan feltárni a fentihez hasonló összefüggéseket az alapellátástól a rehabilitációig, a forrásteremtéstől a mikroallokációig, az ágazati minisztériumtól a vidéki szakrendelőkig, hogy legalább mi tisztán láthassuk a jelenlegi rendszert.