Egyre többet halljuk, általában onkológiai esetek kapcsán a PET, vagy PET-CT kifejezést. A PET-CT valóban a mai modern onkológiai diagnosztika egyik legfontosabb és alapvető eszköze. Segítségével sokszor jóval korábban és pontosabban tudjuk meghatározni a daganat, vagy az áttét kialakulását, a rosszindulatú tumorok esetén pedig az idő "mindent visz"; a korai diagnózis és az időben megkezdett, hatásos terápia az életet jelentheti.
Mi is maga az eszköz és hogyan működik?
A CT (computer tomograph) berendezést mindenki ismeri, hallott róla, sokakról készültek is már CT-felvételek. Maga a CT felfogható egy kissé bonyolultabb, összetettebb, röntgen sugarakkal működő gépnek, mely gyakorlatilag különböző "vastagságú" szeleteket (röntgenképeket) készít az adott régióról, majd ezt bonyolult algoritmusok segítségével komplex képpé formálja.
A PET jelentése pozitron emissziós tomográf. Ellentétben a CT-vel ez a berendezés nem bocsát ki semmilyen sugárzást, csupán detektálni képes azt. A testből származó pozitronsugárzás (pontosabban a pozitronsugárzásból keletkező gamma-sugárzás) keletkezésének helyét képes nagy pontossággal meghatározni. A testbe a vizsgálat előtt tehát vénán keresztül pozitron-sugárzó izotópot juttatnak. Ez a pozitron sugárzó izotóp leggyakrabban a fluor 18-as számú izotópja. A F18 izotópot cukormolekulához, glükózhoz kapcsolják, és ezt juttatják be a szervezetbe, ez tehát az ún. FDG (F18 deoxi-glukóz). A módosított glukózmolekula kiváló tulajdonságokkal rendelkezik a vizsgálat (és a beteg) szempontjából. Az izotóp rövid felezési ideje miatt (kb. 110 perc) gyorsan lebomlik, 24 óra múlva gyakorlatilag már kimutathatatlan, így a vizsgálat sugárterhelése igen kicsi. A daganat kimutatása szempontjából pedig maga a cukormolekula a nyerő játékos. Az említett FDG molekulát a sejtek ugyanúgy felveszik , mint a glukózt, módosított jellege miatt azonban ott nem tud teljesen lebomlani, így "csapdába kerül". A daganatsejtekre gyorsabb szaporodás jellemző, tehát metabolizmusuk fokozott, cukorfelhasználásuk óhatatlanul megnő. Ez a folyamat pedig már akkor is bekövetkezik, mikor más eszközökkel a tumor még szinte kimutathatatlan. A metabolikus változások, tehát az egyes sejtek viselkedésének átalakulása ugyanis a "tumorrá válás" bonyolult folyamatainak első lépcsői között jelenik meg, míg a daganat látható növekedése már egy későbbi állomás. A fenti folyamat természetesen nem igaz minden daganattípusra, ezért a vizsgálat indikációs köre is szigorúan meghatározott, kutatások még ma is folynak több alkalmazási területtel kapcsolatban. Sok tumorra viszont egyértelműen igaz a fokozott energiaigény, így az ott felhalmozott FDG által kibocsátott sugárzás detektálásával korai stádiumban, pontosan meghatározható a tumor helye, mérete, vagy ,ami sokszor még fontosabb; az esetleges áttétek, és a terápiára adott válasz. A vizsgálat "lefedi" az egész testet. A tumordiagnosztikán kívül még számos felhasználási területe van a PET-nek és jelenleg is folynak kísérletek több egyéb tumorspecifikus molekulával, a technológia tehát dinamikusan fejlődik.
A PET/CT kép végül a PET és a CT képek fúzionálásából készül; a beteg a gépben fekszik, elkészül külön a CT és külön a PET vizsgálat a testről, ez mintegy 20-30 percet vesz igénybe (egyazon készülékben helyezkedik el a PET és a CT rész is), majd a számítógép a képeket pontosan illeszti. A CT kép pontosabb anatómiai viszonyokat képes megjeleníteni, míg a PET a fent említett metabolikus változásokat mutatja, így egészen pontos és részletes képet kapunk a szervezetről.
A modern onkológiai diagnosztikában tehát elengedhetetlen a PET/CT; segítségével a korai diagnózis felállításában, a beteg követésében, az esetleges áttétek vagy a helyi kiújulás detektálásában, sőt, a daganat metabolikus karakterének ismeretében a terápiás válasz megítélésében is rendkívül hatékony, ezek pedig ma a hosszútávú túlélés elengedhetetlen alapfeltételei.
Mi a helyzet nemzetközi vizeken és itthon?
Sajnos a hazai PET/CT ellátottság nagyon rossz képet mutat. Összesen négy berendezéssel rendelkezünk; kettő Budapesten, egy Debrecenben, egy pedig Kecskeméten van. Tőlünk nyugatabbra a helyzet természetesen összehasonlíthatatlanul jobb, az Egyesült Allamokban (bár ez extrém összehasonlítás, tudom) van olyan kórház, ahol 7 (!) darab PET/CT van, Olaszországban egy Debrecen méretű város is három géppel rendelkezik.
A Cseh Köztársaságban is sajnos másfélszer annyi PET jut egymillió főre, mint nálunk. A berendezés ugyanis több száz millió forint, és a vizsgálatok ára is igen borsos. "Saját zsebből" való finanszírozás esetén körülbelül 200-250 ezer forintot kell letennünk az asztalra egy vizsgálat elvégzésekor. Az OEP finanszírozás is hasonlóan magas összeg, egy új berendezés vásárlásakor pedig több ezer vizsgálat finanszírozására is elő kellene teremteni a forrást... Így, mivel azon vizsgálatok közé tartozik, ahol még az OEP finanszírozással is lehetséges a nyereséges működtetés, a 4 berendezésből 3 magánkézben van(!), természetesen for-profit vállalkozások tulajdonában, akik így mind magán, mind OEP betegek vizsgálatát elvégzik. A negyedik, nem magántulajdonban lévő kecskeméti berendezés volt az, amelynek finanszírozását legutoljára fogadta be az OEP. Jellemző egyébként egyre több "nyereséges" vizsgálattípus kiszervezése a magánszektorba, például a képalkotó diagnosztikában, de itt említhetem a dialíziscentrumokat is. Ez persze nem feltétlen baj, csak a kórházaknak lassan nem marad semmi, amivel az egyébként is veszteséges működésüket javítani tudnák.
Esélyegyenlőség az egészségügyben - megvalósíthatatlan cél?
qaly | 2013-01-10 17:40:50
"Nincs valóságos esélyegyenlőség" - olvashatjuk Szabó Máté ombudsman véleményét a magyar hírlap cikkében. Ez természetesen egy nagyon hangzatos, sokatmondó kifejezés és mindannyian érezzük a saját, vagy hozzátartozónk bőrén, hogy mennyire igaz a kijelentés. De mit is jelent ez a kissé megfoghatatlan kifejezés? Milyen lenne az "igazi" esélyegyenlőség?
Az esélyegyenlőségnek, méltányosságnak számos megközelítése létezik, a hazai definíció szerint például messze nincs esélyegyenlőség az amerikai egészségügyben, ottani definíció szerint pedig nagyon is az van, jobban is mint itthon! Minden csak attól függ, mire vagyunk "berendezkedve", mit veszünk az esélyegyenlőség alapjául.
A liberalizmuson alapuló esélyegyenlőség esetén csak a rászorultaknak kell a minimálisan szükséges ellátást biztosítani; tehát az államnak csak ott szabad beavatkozni, ahol az állam általi újraelosztás hatékonyabb lehet, mint a szabad piac.
A libertarianizmus alapja, hogy az egészségügyet más gazdasági szektorokhoz hasonlítja, legfontosabb értéke az egyéni szabadság, s a szolgáltatások csak az arra jogosultak számára elérhető.
A szocialista felfogás alapja természetesen a teljes állami szerepvállalás.
Az egalitarianizmuson alapuló esélyegyenlőség azt jelenti, hogy jövedelemtől és társadalmi státusztól függetlenül, a szükségletek alapján kell az egészségügyi ellátást nyújtani, a finanszírozásban pedig mindenki fizetési képességének függvényében vesz részt.
A hazai egészségügyi ellátás az egalitarianizmuson alapszik, tehát mindenki a képességeinek megfelelően fizet be egy közös kockázatközösségbe, s szükségletei szerint részesül az ellátásból a befizetett összegtől és társadalmi helyzetétől függetlenül. A szolgáltatási csomag pedig gyakorlatilag korlátlan hozzáférést biztosít az ellátások széles köréhez. A finanszírozásban az úgynevezett vertikális esélyegyenlőség érvényesül, tehát a nagyobb jövedelemmel rendelkezők nagyobb részét vállalják a befizetéseknek, bár az "adózás" nem progresszív, csupán arányos, tehát mindenki a jövedelmének adott hányadát fizeti. Az ellátásban pedig horizontális méltányosság érvényesül; az azonos szükségletekkel rendelkezők azonos arányban részesülnek a szolgáltatásokból.
Ez tehát az elmélet. Ezek alapján azt hiszem hosszasabb elmélkedés nélkül kijelenthetjük, hogy tényleg nincs valós esélyegyenlőség sem az ellátásban, sem a befizetésekben(bár ez inkább a rossz adózási hajlandósággal függ össze). Az 1970-es évektől kezdve kényszerül arra az egészségpolitika szerte a világban, hogy közgazdaságtani módszerek segítségével próbálja finanszírozhatóvá tenni a szolgáltatásokat és az ellátórendszert, több-kevesebb sikerrel. Azóta ugyanis egyre élesebben válik el - számos oknál fogva - az egészségügyi kiadások növekedésének dinamikája a nemzetgazdasági potenciál növekedésétől. Véleményem szerint ekkor szűnt meg a reális lehetőség arra, hogy valós, klasszikus értelemben vett esélyegyenlőség lehessen bármely egészségügyi rendszerben. Értem ezalatt azt az esélyegyenlőséget, amelyet a köznyelvben emlegetünk, tehát mindenki befizet egy összeget, amelynek befizetésére a valós jövedelme alapján(!) kötelezett, majd mindig, minden állampolgár, szociális státuszától függetlenül megkapja a szükségletei szerinti ellátást. Az igen gazdag országok (jó példa a skandináv országok egészségügye) még most is viszonylag jól tudják tartani ezt az elvet, de természetesen ott sem tökéletes a rendszer és hatalmas áldozatok árán tartható csak fenn. Az Egyesült Államok a libertarianizmus útját választotta, amely alapján az esélyegyenlőség valóban megvalósul a tengerentúlon, ám mindenki csak akkor jogosult ellátásra, ha befizette a borsos árú magánbiztosítást. Mindezek következményeként az egészségügyi kiadások GDP viszonyított aránya az USA-ban lassan eléri a 20 százalékot (a legmagasabb a világon), egészségügyi mutatóik pedig közel sem korrelálnak ezzel. Sőt! A tengerentúlon megtörtént az, ami számomra az utóbbi idők egyik legmegdöbbentőbb egészségügyi vonatkozású híre volt: az USA-ban a legalacsonyabb képzettségű és szociokultúrális helyzetben élő réteg születéskor várható élettartama a korábbi évekhez képest csökkent! A mi definíciónk szerint tehát az Egyesült Államokban távolról sem valósul meg az esélyegyenlőség elve, azonban saját meghirdetett értékrendjüket, a libertarianizmust jobban alkalmazzák mint mi a magunkét.
Az itthoni viszonyok között az esélyegyenlőség hiányának hátterében nem csak az egészségügyi ágazat hibái állnak, a nagy mértékben eltérő szociális-társadalmi és gazdasági helyzet, az eltérő földrajzi helyzet, családi állapot, életkor, sőt a nem is befolyásolja az ellátások hozzáférhetőségét. Az egészségügyi rendszer "saját" hibái pedig leggyakrabban a szűkös forrásokból adódnak; ez alakította ki az újabban gyakorlatilag legalizált hálapénz rendszerét, a torz finanszírozási rendszert (mely mára odáig fajult, hogy egyes esetekben a finanszírozási szükségletek határozzák meg a terápiát, nem pedig a beteg biológiai szükségletei), a kapacitások szűkösségét és a humánerőforrás-hiányt.
A rohamosan növekvő forrásigény és az ehhez képest aránytalanul kicsi gazdasági teljesítő-képesség egyensúlyba hozása egy nagyon hosszú távon kezelendő feladat. Azonban itthon az igazi baj a problémák "eltagadása", negálása, a hallgatás, amely a rendszert (személyes érdekek okán) tovább támogatja és változatlanul fenntartja. A lehetőség meg nem adása arra, hogy aki teheti, az igenis fizethessen be a hatalmas deficittel működő állami rendszerbe, igenis használjuk ki a szabad kapacitásokat és nézzük meg, hogy hol folyik valóban pazarló gazdálkodás (vagy inkább hol nem). A lehetőség meg nem adása arra, hogy aki megteheti igenis fizethessen kiegészítő biztosítást és juthasson extra szolgáltatásokhoz egy jól felépített és szigorúan ellenőrzött magánbiztosítói rendszerben, így tehermentesítve (a továbbra is kötelezően fizetendő!) TB-kasszát. Ja, mert ez nem lenne összeegyeztethető az esélyegyenlőség elvével? Helyette inkább elveszi a lehetőséget mástól az eleve szűkös kapacitásokkal működő állami rendszerben. Mert el fogja. A rendszer nem attól lesz méltányos, ha senkinek nem engedjük, hogy saját forrásaiból többet vagy másképp fogyasszon, ha ezt nem más terhére teszi! Az esélyegyenlőség lehetőségét mi magunk vesszük el azzal, hogy évtizedek óta hitegetjük magunkat az egalitarianizmus elvének fenntarthatóságáról valós szerkezeti átalakulások és jelentős forrásbővítés nélkül, miközben az elmúlt 20-30 év alatt ugyanolyan piaci viszonyok mellett voltunk-vagyunk kénytelenek fenntartani a saját egészségügyi rendszerünket, mint bárki más a világon. Csak mások, ellentétben velünk, legalább őszintén bevallják a változás szükségességét, próbálkoznak és keresik a megoldást...
Megkésett diagnózis, hosszú várólisták a képalkotó diagnosztikában
qaly | 2013-01-04 18:17:13
Egyre több barátom, ismerősöm kerül abba a helyzetbe, hogy egy-egy képalkotó vizsgálatra (CT, MR, PET, sőt, ma már az ultrahang esetén is) csak hosszú hónapok múlva kap időpontot, aminek következtében - ha teheti - magánintézményt keres fel a vizsgálat elvégzése céljából. Teszi ezt úgy (ahogy korábbi posztomban is írtam), hogy közben természetesen fizeti a kötelező társadalombiztosítást is. A problémának ez az egyik, pénzügyi aspektusa. Nagyobb aggodalomra ad okot az, hogy milyen mértékben halad előre azok betegsége, akik kénytelenek kivárni a sorukat. Mind a jó- mind természetesen a rosszindulatú megbetegedések esetén visszafordíthatatlan károkat okozhat több hónapnyi késedelem, nem csak a beteg számára, de súlyos pluszköltséget okozva később az egészségkasszának is.
Az ok(ok). A várólisták kialakulásában alapvetően néhány egyszerű tényező játszik szerepet, persze a kép mindig árnyaltabb, de maradjunk az egyszerű okoknál. Legszerencsésebb helyzetben nem pénzügyi okok miatt alakul ki várólista, csupán a szűkös kapacitások miatt "torlódnak fel" a betegek. Ez a helyzet beruházásokkal, a kapacitások bővítésével bizonyos idő alatt megoldható. Szerencsétlenebb helyzet a forráshiány, amely előidézhet várólistákat szűkös kapacitás okán is, de megfelelő kapacitások mellett is, ha a működtetésre, az infrastruktúra kihasználására nincs megfelelő keret. Itthon a két utóbbi ok "keverékével" van dolgunk. A helyzet legegyszerűbb szemléltetése végett összegyűjtöttem néhány EU tagország, illetve az Egyesült Államok adatait a CT, MR és PET berendezések számát illetően ( berendezések száma/1 millió fő, 2010, OECD ). Mind a CT, mind az MR, mind pedig a PET berendezések tekintetében igen szomorú hazánk helyzete, a technikai felszereltség rossz és elavult.
Jól látható tehát a lemaradásunk, és érthető a hosszas várakozási idő is. A "gond" csak az, hogy az egyre informáltabb és tudatosabb betegek, mint egyre jobban informált "vásárlók" az egészségügyet is egyre inkább szolgáltatás jellegű juttatásként fogják fel, nem pedig valamely csodálatos, misztikus kegyként, felismerve azt, hogy a több hónapos várakozás, majd a kórházban több órás ücsörgés és a kétes hangnem távolról sem tekinthető normálisnak vagy európainak. Ez különösképp a képalkotó diagnosztika területén segítette elő a magánszolgáltatások elterjedését, köszönhetően annak, hogy a magánszolgáltatók ezen a szakterületen fogadhatnak OEP-finanszírozott beteget is, amit a viszonylagosan jó finanszírozás okán természetesen meg is tesznek. A valódi piaci verseny hiánya miatt azonban érdemi minőségi versengés sajnos egyelőre nem alakult ki. Ahogy korábban is említettem aki megteheti a TB fizetése mellett és ellenére elmegy több tízezer forintért magánszolgáltatóhoz, hogy időben és kulturáltabb körülmények között jusson eredményhez. Aki pedig kénytelen kivárni azt a néhány hónapot annak (ha valóban beteg) időközben biztosan romlik az állapota, és ez a késlekedés sokszorosan bosszulja majd meg magát a finanszírozó számára is egy jóval költségesebb és hosszadalmasabb terápia formájában.
Sokan járnak, járunk mind gyakrabban privatizált, magánkézben lévő szakrendelőkbe, néhány szakmában, mint például a nőgyógyászat kifejezetten elterjedt formája ez a betegellátásnak. A privát, for-profit egészségügyi ellátás természetes jelenség, a világon máshol is megjelenik, betegek és szolgáltatók egyaránt előnyhöz jutnak általa. Itthon olykor viszont néhány alapvető gond merül fel...
1. a kettős finanszírozás: amennyiben "fizetős" egészségügyi szolgáltatót veszünk igénybe soha ne mutassunk be TAJ-kártyát! Számos privát szolgáltatónál elkérik a beteg TAJ-kártyáját, holott ez az irat egy általunk fizetett másik (állami) biztosítóval kötött megállapodásunk "bizonyítéka", segítségével az állami intézmények által biztosított szolgáltatásokat vehetjük igénybe, ehhez a privát szolgáltatónak semmi köze! Végeredményként pedig számos esetben az általunk fizetett díjon felül a magánszolgáltató az OEP-el kötött szerződés és a TAJ-számunk alapján az egészségügyi alapból újabb összeget zsebel be.
2. a megfelelő központosított, standardizált szakmai minőség-ellenőrzés hiánya: ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyes szolgáltatók, magánrendelők ne felelnének a hivatalos minőségvédelmi vagy higiéniai előírásoknak. Ellenben viszont a szigorúan vett szakmai kontroll jelenleg véleményem szerint nem megfelelően biztosított, a betegek szakmai érdekvédelme legalábbis hiányos. Elég ehhez az egyik leginkább kedvelt, viszonylag jól finanszírozott, és ezért sok helyen "kiszervezett" szakmát, a (for-profit) képalkotó diagnosztikát felhozni példaként; a cél a minél több OEP finanszírozott, illetve "fizetős" beteg vizsgálata adott időn belül, a legkevesebb költséggel. Végeredményben pedig ez óhatatlanul minőségromláshoz vezet, aminek csakis a beteg issza meg a levét, akár fizet, akár nem.
3. az egyik legnagyobb gond pedig véleményem szerint az, hogy a lakosság, annak ellenére, hogy fizeti a biztosítást (legalábbis az a közel 4 millió lakos...) egyre inkább rá van kényszerítve arra, hogy magánszolgáltatásokat vegyen igénybe, azaz kettős finanszírozás folyik az ágazatban; hiába fizet, a volumenkorlátozás miatt egyszerűen nem jut hozzá az ellátáshoz. Odáig jutottunk, hogy hónapokat kell várni egy endokrinológiai szakrendelésre, egy aspirációs citológiai vizsgálatra (onkológiai diagnosztikára), vagy a képalkotó diagnosztikára. Mire a diagnózis feláll, a terápia költsége jó esetben sokszoros, rossz esetben pedig már késő... Lassan már a fekvőbeteg szakellátásban is megjelenik a kereslet a "fizetős" szolgáltatásokra (a nagyobb költségek ellenére).
Persze számos problémát lehetne még felvetni az itthoni, egyelőre elég esetlegesen és átláthatatlanul működő privát egészségügyi szolgáltatói "hálózattal" kapcsolatban. Jómagam nem vagyok a magánszolgáltatások ellen, sőt, emellett az állami egészségügy mellett sajnos mind nagyobb szükségét látom, és hiszem, hogy a magánbiztosítások térnyerésével egyre nagyobb szerepet is fog kapni a kérdés. Pont emiatt érzem sürgetőnek hogy egy átlátható, jól szabályozott és mindenki számára világos határok mentén felépült egészségügyi magánszolgáltatói rendszer táruljon elénk. Ez mind a szolgáltatók, mind a biztosítók, mind a betegek jól felfogott érdeke, a piacba vetett bizalom és biztonságérzet nélkül még az említett kényszerítő tényezők ellenére is elképzelhetetlen tartom, hogy megjelenjen a magánbiztosítások iránti megfelelő kereslet.