szike

A múlt héten újabb petárda robbant a hálapénz intézménye körül. A Péterfy Sándor utcai kórház egyik baleseti sebésze a beteg ellátása után kevesellte a neki szánt tízezer forintos honoráriumot, majd kritikátlan módon beszélt a beteggel, kilátásba helyezve ennek következményeit - tudósított több médium. Hogy a történet hogy zajlott, a beszélgetésekből mi igaz és mi nem, azt nem az én tisztem eldönteni, valószínűleg nem is fog kiderülni soha. Az azonban biztos, hogy ilyen orvosok sajnos léteznek. Számomra személy szerint erkölcsileg és szakmailag is elfogadhatatlan a hálapénzre irányuló bármilyen mértékű presszió vagy akár utalás az egészségügyi dolgozó részéről, nem is beszélve ennek jogi oldaláról.

A hálapénzről nemrég már írtam egy bejegyzésben. Most azonban kicsit más megközelítésbe szeretném az eset kapcsán helyezni ezt a témát. Ez a téma pedig a BIZALOM. Így, csupa nagy betűvel. A hálapénz megszüntetése ugyanis legalább három lábon kell, hogy álljon, és a bizalom ennek az egyik legfontosabb eleme. Alapvető természetesen az egészségügyi bérek rendezése, aminek a forrásigénye jelenleg egyébként óriási (lenne). Az ehhez kapcsolódó szabályozási mechanizmusok, jogszabályok és az egészségügyi dolgozók szemléletváltása a folymat második elengedhetetlen lépcsője.

Azonban a fenti intézkedések önmagukban mit sem érnek. Ahogyan azt már korábban is írtam, a magas fizetés és a tiltás önmagában sehol, semmilyen körülmények között nem szüntette meg a korrupciót. Amíg lesz olyan, aki ezáltal szeretne jogtalan előnyhöz jutni, addig mindig lesz olyan, aki ezt el is fogadja. Főként akkor, amikor teljesen egyértelmű, hogy magas, meghatározó pozícióban lévő orvosok hálapénz-mennyiségét bérrel kiváltani gyakorlatilag lehetetlen. A körülbelül 70-100 milliárd forintra becsült ”hálapénz-kassza” mintegy 90%-át az orvosi kar 10%-a tudhatja magáénak. Ők bizony semmilyen változásban nem lesznek érdekeltek.

Ahhoz, hogy a hálapénz megszűnjön a betegek, a szolgáltatást igénybe vevők viselkedése és attitűdje is kulcsfontosságú. Megint csak. az ún. franchise-effektust tudom felhozni példaként. Ha bemegyünk egy ismert gyorsétterem-lánchoz, vagy valamely szigorú standard szerint működő szolgáltatást veszünk igénybe, ott fel sem merül az, hogy kenőpénzeket csúsztassunk a pult alatt, hisz egyrészt a szolgáltatást nyújtónak nincs beleszólása a folyamat egészébe (illetve van, de azt eleve a tőle elvárható legjobb minőségben, legjobb tudása szerint fogja nyújtani), valamint tudjuk, hogy mit várunk és meg tudjuk ítélni, hogy mit kaptunk a pénzünkért. A bizalom persze itt is szerepet játszik, de a folyamat transzparens, ismerjük a lépéseket és tiszta képünk van arról, hogy mik az elvárásaink.

Ilyen szempontból az egészségügyi szolgáltatás kissé speciálisabb. Ritka kivételektől eltekintve nem tudjuk, hogy pontosan milyen szolgáltatást szeretnénk, illetve ha megkapjuk nem tudjuk megítélni annak (szakmai) minőségét. Egy dolgot, egy terméket tudunk megnevezni, ez pedig az egészség. A beteg ember kereslete az egészségre és nem az adott konkrét szolgáltatásra irányul. Az, hogy ehhez (az egészséghez) hogyan jut hozzá, az számára (ésszerű keretek között) mindegy. Az információs aszimmetria miatt így a beteg kiszolgáltatottá válik. Különösen igaz ez a magyar egészségügyre, ahol a beteg tudja, hogy a kapacitások szűkösek, a személyzet fáradt, a fizetések alacsonyak, és úgy általában, a társadalom vélekedése alapján a magyar egészségügy rossz, a jó minőségű ellátáshoz pedig nehéz hozzájutni. Azt is tudják, hogy sok múlik az orvoson. Ott dől el, hogy mi lesz a beteg sorsa, milyen szolgáltatást fog kapni, milyen gyorsan és hol. Ameddig pedig a beteg úgy érzi, hogy ebben az abszolút nem transzparens, esetlegesen hozzáférhető és korrumpálható rendszerben pénzzel előnyhöz juthat, addig ezt meg is fogja tenni. És addig olyan is lesz, aki elfogadja. Ennek a pszichológiája pedig már egy ördögi kört teremt, ugyanis ha a szomszéd ezt csinálja, akkor nekem is ezt kell, különben hátrányba fogok kerülni vele szemben, hiába lennének mások az elveim (gondoljunk csak a várólistákra). Ráadásul ez a gondolat nem csak a beteg oldalra lehet igaz! Ha a másik orvos elfogadja ugyanazért a tevékenységért, amit én végzek, és ő el tud menni svájcba síelni, én miért kerüljek hátrányba?

Ezeket a kényszereket és attitűdöket pedig csak egy jól működő, transzparens, hatékony és minőségi szolgáltatást nyújtó egészségügyben tudjuk kiküszöbölni. Egy olyan egészségügyben, ahol az orvos valóban csak és kizárólag a lehető legjobb szakmai döntést ajánlja majd fel, a lehető leggyorsabb úton amit az adott egészségügyi rendszer épp nyújtani képes. És ahhoz, hogy ezt a beteg elhiggye, ahhoz, hogy a beteg úgy érezze, hálapénz nélkül is azt kapja, ami számára az elérhető legjobb, na ahhoz kell a BIZALOM. Bizalom az orvossal, és nem kevésbé hangsúlyosan bizalom az egészségüggyel szemben. Ha a beteg majd bemegy a kezelőorvoshoz, vagy befekszik a kórházba, és tudja, hogy a lehető legjob kezekben van, tudja, hogy mindent meg fognak tenni érte, vagy szeretteiért, ami szakmailag és emberileg lehetséges, na akkor a hálapénz már csak egy rossz emlék lesz. De ehhez bíznia kell  az egészségügyben. És ha bízik az egészségügyben már bízni fog az orvosban is, mert az orvos az egészségügyet fogja képviselni előtte. Ez az a nagybetűs BIZALOM, amit mindenekelőtt vissza kell állítani, és ami nélkül mindig kényszert fog érezni a beteg arra, hogy pénzzel szerezzen magának előnyt, különben baja lesz. És ez az a BIZALOM, amit a fenti cikkben említett ”orvosok” porig rombolnak. Önérdekből, kapzsiságból. Ezért nem bízik a beteg, ezért érzi, hogy fizetnie kell, ezért megy el a fiatal orvos és ezért nem fog hazajönni a tapasztalt...