szike

Sokszor halljuk a panaszáradatot; kevés a pénz az egészségügyre. Több kellene. Sokkal több. Nincs műszer, nincs gyógyszer, sok a beteg, kevés az orvos... De tudjuk –e, hogy mennyi az annyi? És azt, hogy más országokban, hozzánk hasonlókban és gazdagabbakban mennyit költenek?

Nem könnyű kérdés, nem mindegy ki teszi fel és ki válaszolja meg. Éppen ezért nem is lehet egyértelmű választ adni arra, hogy mi a kevés, és mennyi lenne az optimális. Ha valahol hallunk egy adatot, akár korrekt forrásokkal alátámasztva, csak akkor tudunk azzal vitába szállni, ha nagyon jól ismerjük a rendszert. Ugyanis mindig felmerül a  ”mihez képest?” és a ”nézőpont kérdése”. Hogy ez olykor mennyire igaz, azt be is bizonyítom; pillanatok alatt meggyőzöm a blog olvasóját, hogy igenis sokat költünk, majd megcáfolom saját magam. Mert nézőpont kérdése, ugyebár.

Sok?

Kezdjük néhány ország egészségügyi ráfordításaival, szándékosan kihagyva Magyaroszágot (GDP százalékában, közkiadás):

WHO_expenditure_allami.jpg

A szűkebben vett régiónkra tehát durván 5,5-6,5% közötti értékek voltak jellemőek 2010-ben, szlovénia valamivel magasabb értéket produkált. Ezzel szemben Magyarországon 2012-ben az e-alap kiadásai 1 755 milliárd forintot tettek, ki, mely a 2012-es bruttó hazai össztermék 28 276 milliárd forint volt. Gyors számolás után látható, hogy 2012-ben az egészségügyi alap kiadása a GDP 6,2 %-a volt. Ez nem marad el a régiós átlagtól (az európaitól természetesen igen).

Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a magánkiadások 2010-es ksh adat szerint is már 752 milliárd forintra rúgtak (2012-ben ennél garantáltan több volt, tehát ezzel felfelé biztosan nem torzítok), akkor a köz+magán kiadás 1755+752 = 2507 milliár forint volt, ami a GDP kb. 8,9 %-a.

Ez pedig meghaladja, de minimum megegyezik (Szlovákia esetében) bármelyik velünk hasonló gazdasági helyzetben lévő országéval, és nem marad el jelentősen néhány nyugat-európai országétól sem. Tehát bőven eleget költünk, alátámasztottam atombiztos számokkal, nem igaz?

Kevés?

Persze látszólag a fenti okfejtés megdönthetetlen, és bizonyos értelemben az is, mert amit leírtam, az mind igaz, de a számok olykor egy picit hazudnak is.

Az e-alap kiadási oldalán, a pénzbeli ellátásokon belül ugyanis szerepel egy könnyed 342 milliárd forintos tétel, rokkantsági, rehabilitációs ellátások címen. Ez egészen konkrétan a rokkantnyugdíj. Keep calm and take a deep breath, igen, a GDP 1,2 százalékát költjük rokkantnyugdíjra. Ez szerintem önmagában némi magyarázatra szorul, de ez nem ennek a blognak a témája, mindenesetre ezt nyugodtan vonjuk le a fent írt 6,2%-ból. Ez ugyanis szociális segély, nem egészségügyi kiadás, nem megelőzés, nem gyógyítás és nem, nem rehabilitáció! Rögtön helyben vagyunk, 5% GDP arányosan. Ez viszont már a régió legalacsonyabb ráfordítása.

rokkantsagi_ellatas.jpg

A magánkiadások valóban aránytalanul magasak, 2012-ben szerintem a teljes egészségügyi kiadások durván 35%-át a magánkiadások tették ki, ez meglehetősen soknak számít. Ráadásul ennek jó része követhetetlen formában kerül bele a rendszerbe, és nem a közfinanszírozott ellátásba folyik be.

Még szomorúbb a kép, ha a fejenkénti ráfordításokat nézzük (még vásárlóerő-paritáson számolva is, jóllehet az egészségügyben szerintem ez sokszor értelmezhetetlen).

common_kiadas_per_fo_euro_pps.jpg

Ezt a kevés forrást sem tudjuk sajnos ésszerűen elosztani. Annak ellenére, hogy – véleményem szerint hibásan - egy erősen fekvőbeteg-ellátás irányába túlsúlyos rendszert tartunk fenn, az erre fordítható forrásaink aránytalanul kevesek. A gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök ugyanakkor órási szeletet hasítanak ki a büdzséből. Fontos megjegyezni, hogy ezek a „termékek” mindenhol a világon szinte ugyanazon a piaci áron kerülnek forgalomba, így ha megfelelő minőségű, inovatív gyógyszereket akarunk adni a lakosságnak, akkor továbbra is kénytelenek leszünk (illetve lettünk volna!) áldozni erre – nyilvánvalóan a kevésből ez nagyobb szeletet hasít ki, mint a nyugati államok esetén.

Egészségügyi kiadások megoszlása: világos kék- fekvőbeteg-ellátás, világos szürke- járóbeteg-ellátás, sötétkék - krónikus ellátás, sötét szürke - gyógyszer, gyógyászati segédeszköz

pharmaceutical_spending.jpg

Érdemes tehát odafigyelni, amikor ilyen adatokat olvasunk, elemzünk; miből áll össze, nettó vagy bruttó bevétel/kiadás, nominálérték, reálérték vagy vásárlóerő-paritás...Nyilvánvalóan sokszor a GDP-arányos adat is csalóka, főként most, amikor nem a stabil növekedés korszakát éljük; teljesen inhomogén, hogy mely államnak sikerül minimálisan növekednie. Így pedig akár változatlan GDP arányos ráfordítás mellett is csökkenthetnek a források reálértékei.

Persze nálunk a cél első körben az, hogy ennyi forrásból hogy lehetne a legjobbat kihozni a rendszerből, mert ez sem lehetetlen. Mielőtt százalékokra ácsingózunk fel kell tennünk végre a kérdést, hogy biztosan ez –e az a rendszer, az a struktúra, amelybe több pénzt kell, hogy követeljünk.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon is!

Kórházi adósságállományról, életpályamodellről beszélt a napokban Rácz Jenő, a Kórházszövetség elnöke az MR1-Kossuth rádió 180 perc című műsorában. Jómagam többször írtam már az egészségügyi intézmények rekordméretű, 110 milliárd forint feletti rövid lejáratú hitelállományáról, mely (túlnyomórészt) a beszállítók felé halmozódott fel 2012 utolsó hónapjaira. Ez az összeg az e-alap  teljes járulékbevételeinek 12-13%-a,  a teljes gyógyszertámogatás mintegy 40%-a, a háziorvosi ellátásra szánt összeg majd másfélszerese! Nem győzöm eléggé hangsúlyozi, menyi pénzről van szó, milyen óriási az alulfinanszírozottság, és ez milyen problémákhoz vezet. A beszállítók egy része már csak azonnali fizetés mellett hajlandó teljesíteni a szolgáltatók megrendeléseit, némely esetben jelentős áremeléssel, így  beépítve az árba a tartozásokat is.  A hitelek nem csak nominálértéken, de reálértéken és az e-alap kiadásaihoz viszonyítva is jelentősen nőttek; míg 1999-ben csupán mintegy 11 milliárd forintos hitelállomány keletkezett, amely az e-alap akkori kiadásainak 1,5%-át tette ki, addig 2012-ben a fent említett 110 milliárd forint már az egészségügyi közkiadások 8%-át jelenti. Reálértéken pedig megötszöröződött a hitelállomány (6%-os diszkontrátával számolva). Mindezt már korábban is leírtam, azonban fontosnak tartom újra felemlíteni, egyrészt a tisztánlátás végett, másrészt a kórházszövetség elnöke által az interjúban is említett életpályamodell tárgyalása okán.

Az ígéretek szerint ugyanis március 7-én indul/folytatódik (nézőpont kérdése) az egészségügyi dolgozók bértárgyalása.  Az ágazat minden szektora szeretne részesülni a tortából, elsősorban természetesen azok, akik a tavalyi körből kimaradtak, vagy csak igen csekély szelethez jutottak hozzá. A közalkalmazott orvosok tavaly nyáron bruttó 65 ezer forint keresetkiegészítést kaptak, januárig visszamenőleg (illetve közülük körülbelül 16 ezer orvos), amelyet jelenleg is alapbéren kívüli juttatásként kapnak meg az érintettek (azaz a pótlékok nem emelkedtek, hisz az alapbér határozza meg ezeket). Ezen kívül mintegy 65-70 ezer szakdolgozó kapott kisebb-nagyobb béremelést (átlag bruttó 15-20 ezer forintot). Ezt követően az államtitkárság ígéretet tett arra, hogy idén is folytatódik az ágazati bérrendezés és az életpályamodell kidolgozása. Néhány évtizede folyik már az a bizonyos életpályamodell-kreálás, meglehetősen kemény munka lehet, egyelőre ugyanis még nem láthattunk egy kormány részéről sem tényleges tervezetet konkrét számokkal, nemhogy szándékot annak végrehajtására. Véleményem szerint most is célszerűbb lenne egy hosszabb távú, lépcsőzetes, mérsékelt, de folyamatos reálbér-emelés évről-évre minden ágazatban dolgozónak, semmint egy-egy csoportnak juttatott kisebb-nagyobb bérkiegészítés (bérszámfejtési dokumentum alapján ún. „közalkalmazotti illetménynövelés”). Sikerült a tavalyi bértárgyalás során is egy igen feszült helyzetet teremteni a szakmán belül, nem is beszélve arról, hogy lassan már a munkáltató sem tudja ki mennyi emelést kapott...

Orvosi bérek Európában, 2011 (forrás: FEMS - Federation Européennedes Médecins Salariés)

De próbáljunk meg pozitívan tekinteni arra, ami van/lesz. A Népszabadság értesülései szerint mintegy 50 milliárdos keretre számíthatnak idén az egészségügyi dolgozók, ami tulajdonképp nem is olyan kevés, persze a teljes ágazatban minimum 100-130 ezer dolgozóról beszélünk (bár ha ennyit harangoztak be gyanítom ennél kisebb lesz a keret). Ugyanakkor, ahogy a nol.hu megemlíti:  „Szócska Miklós néhány napja azt mondta, az államtitkárságnak konkrét, számszerű béremelési ajánlata nincs, a szakmai szervezetekkel közösen fogják kidolgozni azt, hogy milyen ösztönzők jelenjenek meg a rendszerben.” Mindenképp üdvözlendő, hogy ezekben a kérdésekben a szakmai szervezetekkel egyeztetnek, bennem azonban még mindig ellenérzést vált ki ez a "kiscsoportos", megkülönböztetett, ad hoc jellegű, eseti pénzosztás. Egész egyszerűen nem érzem fenntarthatónak, kiszámíthatónak és biztonságosnak. Viszont megosztó, könnyen támadható és ráadásul könnyen visszavehető (nem alapbér...). De legalább van, eddig még ennyi sem jutott, ezt el kell ismernem. Semmiképp sem nevezném ugyanakkor életpályamodellnek!

Lesz tehát valamilyen formában, valakinek, valamennyi béremelés, ez egyre valószínűbb. Mik lehetnek ennek az előnyei? Mérsékelheti a szakképzett munkaerő elvándorlását, így a krónikus munkaerő-hiány ellen hat, igaz, egyelőre csak lassítja majd a folyamatot. 2012-ben valamivel kevesebb orvos döntött a külföldi munkavállalás mellett az EEKH adatai alapján, azonban ez a szám (közel 1000 fő) hozzávetőlegesen az egyetemeken végzett friss orvosok számával egyenlő, tehát a nyugdíjba vonuló, vagy más ok miatt kieső gyógyítókat nem pótolja senki. Még rosszabb a helyzet a szakdolgozók, ápolók terén, itt mintegy 70%-os a növekedés (314 fő helyett idén már 518-an döntöttek a távozás mellett, igaz jóval nagyobb dolgozói létszámból). Az egészségügyi dolgozók exodusa ellen tehát gyógyírként hathat. Megszünteti a hálapénzt? Kiváló és hangzatos érv, azonban csupán annyiban igaz, hogy bérrendezés nélkül nem szüntethető meg a hálapénz, de a fizetések rendezése messze nem elégséges feltétele az informális kifizetések felszámolásának! Várólista, ellátás minősége, hozzáférhetőség, betegbiztonság, finanszírozhatóság, hatékonyság stb. ? Nem, nem, nem... Ne legyünk naívak, ne várjuk az ellátás javulását csak attól, hogy emeljük a rendszerben dolgozók bérét. A gond az, hogy ezt az államtitkárságon kívül is látni fogják, és amikor az NGM-ben felteszik majd a kérdést (mert fel fogják!), hogy ugyan miért nem változott, javult a rendszer output-ja, miután mintegy 100 milliárd forint plusz forrást (tavalyi és idei emelés) fektettek az ágazatba, nos, nehéz lesz válaszolni (ugyanakkor le fogják vonni a megfelelő következtetéseket...). Persze tudjuk, hogy azért, mert semmilyen más feltétel nem változott.

Félreértés ne essék, az ágazati bérek szégyenteljesen alacsonyak, ezek rendezése nélkül nem lehet rendbetenni az egészségügyet, vagy meggátolni a (fiatal) dolgozók elvándorlását. Azonban az erőforrásteremtés, finanszírozás, makroallokáció átgondolása nélkül, struktúraváltás nélkül, valamint a biztosítási csomagok és az ösztönzők újragondolása nélkül nem lesz kézzel fogható pozitív változás (GDP-hez viszonyított minimum 1%-nyi plusz forrás bevonása, fekvőellátás racionalizálása a járóbeteg-ellátás megerősítése mellett, vásárlói attitűdök erősítése stb.). Pusztán ezzel nem szüntetjük meg a hálapénz gyökereit sem; amíg a beteg hozzáférése a szolgáltatásokhoz esetleges, és sorsa a végpontokon „puha besorolás” mellett dől el (azaz minimalis transzparencia mellett sokszor az orvos-beteg találkozó alkalmával, a torz „ösztönzők” alapján), addig fennáll a pénz általi előnyszerzés lehetősége is.  A fent leírt alulfinanszírozottság és a rossz struktúra okán eleve olyan ösztönzők épültek a rendszerbe, amelyek mellett lehetetlen ésszerű müködést várni az ágazattól. Béremeléssel javulhat ugyan a dolgozók hangulata és pénzügyi helyzete, dönthetnek néhányan a hazai munkavállalás mellett, azonban a változáshoz ennél több kell, az életpályamodell pedig ennél sokkal-sokkal többet jelent. A valódi életpályamodell nem csak néhány tízezer forintos esetleges bérkiegészítés, hanem egy szerethető, fenntartható, betegközpontú egészségügyben való hivatásszerű munkavégzéshez vezető út, egy olyan ellátórendszerbe, ahol a rendszerszintű fiskális gondok csupán az egészségpolitikusok és a kórházigazgatók problémái, és nem az ágazatban dolgozók kényszerülnek erejükön felül megküzdeni az összeomlás határán egyensúlyozó rendszerbe száműzött betegekért.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

A kérdés sajnos egyre inkább költői. A medicalonline.hu tette közzé azt a Budapesti Teljesítménymenedzsment Kutatóközpont által készített tanulmányt, melyben azt vizsgálták, hogy az egyes magyarországi kistérségek "egészségügyi javakat" érintő (egyébként igen eltérő) fogyasztása milyen összefüggést mutat az adott terület demográfiai, társadalmi-szociális jellemzőivel. Előre lelövöm a csattanót: az ég világon semmilyet. Az óriási területi különbözőségek ellenére ugyanis semmilyen reális magyarázat (értsd logikus, valós egészségügyi indok) nincs az anomáliára.

 Kistérségi "túlfogyasztás" - piros színnel az átlagtól való nagyobb eltérés, az ellátásra jutó költségek lakóhely szerint, nem pedig az ellátóhely szerint számolva (Budapesti Teljesítménymenedzsment Kutatóközpont)

 A tanulmány szerzői szerint mintegy 60 milliárd forint folyik el az egészségügyben tisztázatlan indikációk mentén, azaz a fekvőbeteg-ellátásra szánt teljes kassza mintegy húsz százalékának felhasználása teljesen független a valós szükségletektől. Mi idézheti elő ezt a váratlan(?) helyzetet?

Az aktív fekvőbeteg-ellátás finanszírozása ún. HBCS-k (homogén betegségcsoport) alapján történik, ez azt jelenti, hogy egy-egy fekvőellátást az OEP megfelelő csoportokba rendez, majd ez alapján fizet egy bizonyos összeget a kórház számára. Ez prospektív finanszírozást jelent, az ellátás költségeit tulajdonképpen előre meghatározzák (egy elvi átlagértéket figyelembe véve az adott beavatkozásra vonatkoztatva), majd maga a kifizetés természetesen retrospektíve folyik a lejelentett „teljesítmény” után. Az intézmények tehát a lejelentett esetek után kapják a térítést, melyeket feloszthatunk nagy vonalakban sürgősségi, műtétes, nem műtétes és „szövődményes” kategóriákra. Általánosságban talán elmondható, hogy minél drágább egy beavatkozás, minél több a váratlan szövödmény, vagy plusz (váratlan) vizsgálatra van szükség, annál veszteségesebb az adott eset, hisz az átlagnak kalkulált finanszírozástól való eltérése is annál nagyobb lesz, ezzel azonban a prospektíve meghatározott HBCS finanszírozás már nem számol. A legtöbb költséget természetesen a nem műtétes eseteknél lehet visszafogni, hisz itt  kissé szabadabban spórolhat az intézmény az átlagfinanszírozáshoz képest, míg a műtétes esetekben a műszer-, humánerőforrás- műtőfelhasználás stb. kötelezően felmerülő költségként jelennek meg, így a beavatkozások nagy része - köszönhetően a szűkös finanszírozásnak - óhatatlanul veszteséges lesz. Vegyünk például egy vállalkozást, mely havonta egymillió forintos lehívható költségvetéssel rendelkezik, a vállalat fix költségeinek nagy részét pedig a személyi ráfordítások és a közüzemi díjak jelentik, egyebekben választhat néhány jószág termelése között, melyeknek előállítási költsége, tehát forrásigénye különböző, ráadásul van olyan termék, főként a drágábbak, amely után kevesebbet kap, mint amennyibe az neki került. Az egymillió forintos keret lehívása a vállalat számára tehát úgy célszerű, hogy a profitot hozó termékeket termelje, ha lehet ráadásul némi anyag spórolással, különben még a fix költségeit sem fogja tudni fedezni. Ugyanerre az analógiára: adott tehát egy költségvetési intézmény, melynek finanszírozását a neki megítélt TVK határozza meg (az éves TVK, bár minimális változást enged, de alapvetően 1/12-ed részekre osztott az év során); a beavatkozások után járó finanszírozás lesz az a szükségletektől független ösztönzőrendszer, mely az ellátások arányát, alakulását meghatározza. A szolgáltató indukálta kereslet pedig kiváló asszisztenciát jelent ehhez a rendszerhez; a keresletet, tehát a betegek orvoshoz fordulási kedvét és arányát az információs asszimetria és a paternalisztikus berendezkedés teszi lehetővé. Többek között ez is közrejátszik abban, hogy óriási túlfogyasztás alakulhat ki egyes régiókban, mely végső soron csupán az intézmények túlélését szolgálja (nem hibáztatava érte magát az intézményt!). Ráadásul - a rendszer jellegéből adódóan, hisz a finanszírozás minden szinten veszteséges – a túlfogyasztás jelentős része az ellátórendszer legdrágább szintjén, az aktív fekvőbeteg-ellátásban realizálódik akkor is, amikor azt szakmai szempontok nem indokolnák; a nehezebb, összetettebb és drágább esetek ellátásában az alsóbb szintek (alap- és járóbeteg-szakellátás) ellenérdekeltté válnak. Az aktív ágyak számának csökkentése pedig jelentős bevételkiesést jelenthet és az adott intézmény fennmaradását veszélyeztetheti.

A fentiek fényében nem is csoda, hogy mind a kórházi elbocsátások számában (tehát a befekvések számában), mind az átlagos bennfekvési időben jeleskedünk (WHO adatbázis, 2009):

Végső soron tehát a tanulmány is ugyanarra a tényre világít rá, amit már néhány korábbi írásomban is kiemeltem, többek között a hepatitis-ellátás kapcsán kialakult anomáliák esetében is; nem a valós igények és szükségletek alakítják az ellátást, hanem maga a finaszírozás, és ezzel együtt a rendszer- és betegidegen érdekek és ösztönzők. A hepatitis-ügy kapcsán, a késlekedő laboratóriumi vizsgálatok okán is olvashattuk az ombudsmani jelentésben: „Az államtitkár a GYEMSZI vizsgálatának eredményét is rendelkezésemre bocsátotta, mely szerint a PCR vizsgálatra történő várakozás oka elsősorban az, hogy a laborok inkább más, nyereségesebb vizsgálatokat végeznek el a rendelkezésre álló keretük terhére.”

Ugyanez a jelen tanulmányban így hangzik, immár általánosítva:

„ • a beteg a lábával nem a szükségleteirôl szavaz;

• természetes betegút nem létezik, csak olyan, amit az intézményrendszer a maga érdekei mentén kialakít;

• az ellátások egy részét az ellátórendszer saját maga, a saját fenntartása érdekében generálja.”!

Alapvető struktúrális átalakításokra (az alap- és járóbeteg-szakellátás megerősítése) és a finanszírozási politika átszabására (a beavatkozások valós árának térítése, költséghatékonysági törekvésekkel és járóbeteg-ellátási ösztönzőkkel) lenne szükség ahhoz, hogy az egyébként is szűkös forrásokat valóban hatékonyan tudjuk felhasználni. A valódi szükségleteket mutató betegutak addig nem tudnak kialakulni, amíg a rendszer önmagának generálja azokat.

Sokan járnak, járunk mind gyakrabban privatizált, magánkézben lévő szakrendelőkbe, néhány szakmában, mint például a nőgyógyászat kifejezetten elterjedt formája ez a betegellátásnak. A privát, for-profit egészségügyi ellátás természetes jelenség, a világon máshol is megjelenik, betegek és szolgáltatók egyaránt előnyhöz jutnak általa. Itthon olykor viszont néhány alapvető gond merül fel...

1. a kettős finanszírozás: amennyiben "fizetős" egészségügyi szolgáltatót veszünk igénybe soha ne mutassunk be TAJ-kártyát! Számos privát szolgáltatónál elkérik a beteg TAJ-kártyáját, holott ez az irat egy általunk fizetett másik (állami) biztosítóval kötött megállapodásunk "bizonyítéka", segítségével az állami intézmények által biztosított szolgáltatásokat vehetjük igénybe, ehhez a privát szolgáltatónak semmi köze! Végeredményként pedig számos esetben az általunk fizetett díjon felül a magánszolgáltató az OEP-el kötött szerződés és a TAJ-számunk alapján az egészségügyi alapból újabb összeget zsebel be.

2. a megfelelő központosított, standardizált szakmai minőség-ellenőrzés hiánya: ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyes szolgáltatók, magánrendelők ne felelnének a hivatalos minőségvédelmi vagy higiéniai előírásoknak. Ellenben viszont a szigorúan vett szakmai kontroll jelenleg véleményem szerint nem megfelelően biztosított, a betegek szakmai érdekvédelme legalábbis hiányos. Elég ehhez az egyik leginkább kedvelt, viszonylag jól finanszírozott, és ezért sok helyen "kiszervezett" szakmát, a (for-profit) képalkotó diagnosztikát felhozni példaként; a cél a minél több OEP finanszírozott, illetve "fizetős" beteg vizsgálata adott időn belül, a legkevesebb költséggel. Végeredményben pedig ez óhatatlanul minőségromláshoz vezet, aminek csakis a beteg issza meg a levét, akár fizet, akár nem.

3. az egyik legnagyobb gond pedig  véleményem szerint az, hogy a lakosság, annak ellenére, hogy fizeti a biztosítást (legalábbis az a közel 4 millió lakos...) egyre inkább rá van kényszerítve arra, hogy magánszolgáltatásokat vegyen igénybe, azaz kettős finanszírozás folyik az ágazatban; hiába fizet, a volumenkorlátozás miatt egyszerűen nem jut hozzá az ellátáshoz. Odáig jutottunk, hogy hónapokat kell várni egy endokrinológiai szakrendelésre, egy aspirációs citológiai vizsgálatra (onkológiai diagnosztikára), vagy a képalkotó diagnosztikára. Mire a diagnózis feláll, a terápia költsége jó esetben sokszoros, rossz esetben pedig már késő... Lassan már a fekvőbeteg szakellátásban is megjelenik a kereslet a "fizetős" szolgáltatásokra (a nagyobb költségek ellenére).

Persze számos problémát lehetne még felvetni az itthoni, egyelőre elég esetlegesen és átláthatatlanul működő privát egészségügyi szolgáltatói "hálózattal" kapcsolatban. Jómagam nem vagyok a magánszolgáltatások ellen, sőt,  emellett az állami egészségügy mellett sajnos mind nagyobb szükségét látom, és hiszem, hogy a magánbiztosítások térnyerésével egyre nagyobb szerepet is fog kapni a kérdés. Pont emiatt érzem sürgetőnek hogy egy átlátható, jól szabályozott és mindenki számára világos határok mentén felépült egészségügyi magánszolgáltatói rendszer táruljon elénk. Ez mind a szolgáltatók, mind a biztosítók, mind a betegek jól felfogott érdeke, a piacba vetett bizalom és biztonságérzet nélkül még az említett kényszerítő tényezők ellenére is elképzelhetetlen tartom, hogy megjelenjen a  magánbiztosítások iránti megfelelő kereslet.

A szakemberek 80 milliárd forintra becsülik a jelenlegi kórházi adósságállományt, melynek körülbelül a fele lejárt tartozás, írja a népszabadság online. Évtizedes probléma az egészségügyi ágazat folyton újratermelődő adósságállománya, és nem nehéz belátni, hogy a rendszer életben maradásához valóban nagyban járul hozzá a beszállítók jóindulata is. Kérdés természetesen, hogy ez meddig tart, mikor mondják azt, hogy eddig, és nem tovább? A véleményemért sokan nem fognak szeretni, de ideje kimondani néhány nem igazán népszerű gondolatot...

A kórházak újratermelődő adósságai kettős forrásból fakadnak; egyrészt lehetetlen úgy fenntartani egy intézményt, hogy az egyes vizsgálatok, beavatkozások finanszírozása sokszor az eszközköltséget sem fedezi, a dolgozói bérről vagy a közműdíjakról nem is beszélve. Ráadásul az eszközköltség is egyre magasabb, ha a beszállítóknak szintén hitelhez kell nyúlniuk, mert a piacról nem tudják finanszírozni saját magukat (tekintettel ara, hogy a kórházak nem fizetnek), s ezt be kell építeniük az árazásukba. A tételes finanszírozási összegek pedig deklaráltan nem tartalmazzák az eszköz- és épületamortizáció költségeit, ezt elvileg a fenntartó - azaz eddig az önkormányzatok, most az állam - feladata lenne pótolni. Másrészt pedig a kórházak vezetői nem érdekeltek abban, hogy egész évben rendkívül szoros költségvetéssel dolgozva, a dolgozókat is nyúzva, fogcsikorgatva kihozzanak a kórházból egy fenntartható büdzsét (vagy legalábbis egy alig veszteségeset), hisz a többi kórház kényelmesen, a tartozását felhalmozva úgyis megkapja év végén a konszolidációt. Arról nem is beszélve, hogy következmények nélkül marad bármiféle, fogalmazzunk úgy, "rosszul menedzselt" kórházi költségvetés; ugyanazok a felső vezetők ülnek, olykor más-más székekben, akik rátermettségüket már éppen elégszer bizonyították egy korábbi poszton (természetesen a kijelentés nem általánosítható, de sok esetben sajnos igaz). A jelenlegi helyzet pedig, többek között az átláthatatlan tartozásoknak köszönhetően, a korrupció melegágyát képez(het)i. Sem a finanszírozási rendszerhez, sem a rendkívül kompetens vezetői réteghez nem nyúlt hozzá még soha senki. Pedig - tegyük hozzá - a jelenlegi szűkös források mellett különösen fontos lenne a pazarlásmentes gazdálkodás, ennek ellenére nap mint nap kerülnek elő visszaélésekről szóló, vagy azokat sejtető sajtóhírek. A saját egészségünk védelme érdekében befizetett adóforintok talán a legértékesebbek, ezek felelősségteljes kezelése mindannyiunk érdeke, ennek ellenére ebben az ágazatban folyik véleményem szerint az egyik legkevésbé átgondolt és legkevésbé ellenőrzött forrásallokáció (főként mikroallokációs szinten természetesen). Ideje lenne egy jól átgondolt, és szakmailag megalapozott (szemlélet)váltásnak, mert egy rossz rendszert megjavítani még mindig kevesebb fájdalommal, munkával és tőkeigénnyel jár, mint romokból egy újat építeni...