szike

Sokat beszélünk arról, hogy mennyit költünk egészségügyre, az egészségügyi kiadások hogyan oszlanak el az állam, és az egyén között. Azaz mennyi a magánkiadások súlya az egészségügyi ellátásban. Néhány hete jelent meg egy cikk a vg.hu hasábjain, mely az OECD Health at a Glance 2013-as kiadványa alapján elemzi az ellátórendszer  forrásteremtési aspektusát. A cikkben van néhány félreérthető megállapítás vagy tévedés és kissé pongyola megfogalmazás is, a téma pedig megérdemelne egy kicsivel több figyelmet. Ezért a továbbiakban néhány írás erejéig foglalkozni fogok a magyar egészségügy magán kiadási oldalával.

Mennyi az annyi?

Egy főre jutó egészégügyi kiadások, összesen, USD, PPP, 2011-es adatok (OECD Health at a Glance 2013)

Az egy főre jutó összkiadások tekintetében a V4 országok átlagától is le vagyunk maradva, Csehország és Szlovákia majd 20%-al többet költ egy fő esetén egészségügyre, nem is veszélve a szomszédos Ausztriáról, ahol közel háromszor annyi (!) jut egy fő egészségügyi ellátására, mint Magyarországon (USD, vásárlóerő-paritáson mérve). Halkan jegyezném meg, hogy ugyanazokat a modern, „nyugati” (amerikai, német, francia stb.) szakmai protokollokat ígérjük szinte korlátlanul minden állampolgárnak, mint azok az országok, ahol négyzser annyi forrás jut egy fő ellátására. Könnyen megérthető, hogy Hans, John és Pierre a rá eső évi 7-800 ezer Ft-os keretből meg fogja tudni kapni a drága, korszerű terápiákat, míg magyar betegtársa a rá eső évi 300 ezer forintból (nominálértéken csupán fele ennyiből!) szerencsésnek mondhatja magát, ha hozzájut. Hozzáteszem, a vásárlóerő-paritáson számolt kiadás ráadásul az egészségügyben erően sántít, hisz a személyi jellegű kiadásokon kívül gyakorlatilag minden piaci áron kerül be a magyar egészségügybe is, ugyanúgy mint például Németországban. Nem lesz tehát olcsóbb a gyógyszer, a kötszer vagy a CT készülék sem. Mégis azt kommunikáljuk, hogy ennyi pénzből is meg tudjuk oldani.

De hogyan érinti ez a magánkiadásokat?

Természetes, hogy  így kénytelen a beteg is beletenni pénzt a rendszerbe.

A közfinanszírozás aránya a teljes kiadásokon belül, néhány unios országban , %-ban (2011-es adatok, WHO Health For ALL Database)

Magyarországon így ma kirívóan magas, 35% feletti a teljes egészségügyi kiadásokon belül a magán kiadások aránya, annak ellenére, hogy deklaráltan állami egészségügyi rendszert építünk és tartunk fenn. Ezzel az uniós átlag felett „teljesítünk” , de az OECD országok átlaga is megközelíti a 30%-ot, 2011-ben kb. 28% volt. Ráadásul nem csak arányaiban jut nagyobb teher a magyar lakosságra, de ezek a kifizetések nem is kerülnek megfelelően becsatornázásra a rendszerbe, tehát felhasználásuk is kevésbé hatékony. Gonduljunk csak a hálapénzre, a számla nélküli magánrendelésekre. Sokkal jobban szolgálná mind a beteg, mind a magyar gazdaság érdekeit, ha a jelenlegi, mintegy 700 milliárd forint nagyságrendű magánforrás legális, jól szabályozott, transzparens csatornákon kerülhetne be akár a köz- akár a magánszolgáltatói körökbe.

Összefoglalva tehát (részben) az állami alulfinanszírozottság miatt a rendszer életképessége érdekében Magyarországon aránytalanul magas (még a V4 átlaghoz képest is) a magánforrások jelenléte.  Ezeknek a forrásoknak ráadásul egy jelentős hányada a szürkegazdaságot erősíti, a rendszerbe szinte követhetetlen az útja, így az ellenszolgáltatások színvonala is nehezen ellenőrizhető, nincs mögötte megfelelő szerződés, szakmai minőségbiztosítás vagy érdekvédelem. Ezen problémák jelentős része megoldható lenne, ha ezeket a forrásokat – betegek érdekében – kiegészítő biztosítási csomagokba lehetne csatornázni, amelyek a közszolgáltatásba ugyanúgy becsatornázhatóak, mint a magánellátásba. A rendszert pedig transzparensebbé tennék, néhány ellenérdekelt szereplő bánatára...

Folyt. köv. a magánkiadások összetételével egy további írásban.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon is!