szike

A tegnapi,  hálapénz kialakulásának indokait firtató eszmefuttatásom után úgy gondoltam egy kicsit érdemes még mélyebbre ásni az egészségügyi ellátórendszerbe. Az egészségügyi mutatóink rendkívül rosszak, a nemrég megjelent friss egészségügyi kiadvány, a Health at Glance 2012 (OECD) is lesújtó képet fest a magyar lakosság egészségügyi állapotáról, még a régión belül is. Lassan ki merem jelenteni egyébként, hogy a fejlett világ egyik legpazarlóbb, legfenntarthatatlanabb struktúráját tudjuk magunkénak. Megpróbálom bemutatni néhány egyszerű adaton keresztül, hogy miért nem elég az az évi egyébként is pofátlanul szűk 1450 milliárd forintnyi közkiadás, ami az egészségügybe folyik, ugyanakkor miért nem érdemes ebbe a rendszerbe egy fillérrel sem többet bevinni. Ezt, így erőltetni ugyanis értelmetlen. Az egy dolog, hogy rossz a finanszírozási rendszer, torz ösztönzők irányítják a benne dolgozókat és az ellátáshoz való hozzájutás teljesen esetlegessé vált, ezeket a problémákat még majdnem mind meg lehetne oldani szemléletváltással, allokációs átalakításokkal és persze jelentős többletforrással. Ahhoz viszont, hogy egy országnak megérje többet áldozni az egészségügyi rendszerére, egy költséghatékony, jól működő és értelmes rendszert kell felépíteni. Itthon most már sajnos az alapoktól újragondolva. Megmutatom milyen rendszerre NEM gondolok, milyen rendszerbe NEM érdemes még több pénzt önteni, és miért nem sikerül áttörést elérni Betegségországban.

Az adatokat mind a WHO adatbázisaiból halásztam.

Születéskor várható élettartam:

A pontos számok most nem is lényegesek, inkább a folyamatok dinamikája. A hetvenes éves elején Ausztriával (piros) és Csehországgal (zöld) "együtt" indultunk  (Magyarország természetesen a lila, azaz mindvégig a legalsó). Ausztria természetesen a szocializmus alatt igen nagy előnyre tett szert, de látható, hogy a kilencvenes évek elejére már Csehország is szépen lehagyott minket. A trend pedig folytatódott tovább a rendszerváltás után is; Csehország előnye mára körülbelül 3 év, Ausztriáé 6 év a születéskor várható élettartam terén. Az olló tehát egyre jobban szétnyílt; a leszakadás az unió többi tagállamától, sőt a régiótól is folyamatos.

100.000 főre jutó keringési betegségek, illetve daganatos megbetegedések okozta halálozási arányszám:

Azt hiszem ez a két ábra sok magyarázatra nem szorul, egyértelműen "kiválóan" teljesítünk, kiugróan nagy hazánkban a 100.000 főre jutó halálozás mind a keringési betegségek, mind a rosszindulatú daganatok terén.

Végezetül pedig egy számított mutató, mely során azt próbálják megbecsülni, hogy mennyivel nőne a várható élettartam, ha a gyógyítható, tehát az elvben elkerülhető, 65 év alatti halálozásokat képes lenne megelőzni az adott egészségügyi ellátórendszer.

Újabb kiugróan rossz eredmény.

Most pedig lássuk milyen erőforrásokkal próbáljuk mindezt rendbe tenni! Mi az, amit igazán súlyos és értelmetlen pazarlásnak nevezek?

A kórházi ágyak száma 100.000 főre

A piros valószínűleg a leggazdagabb ország lehet. Ja, mégsem. A piros csapat a kék csapat harmadát költi fejenként egészségügyi kiadásokra (Magyarország 1000 dollár/fő/év, Svédország több, mint 3000 dollár/fő/év)! Ezt mégis hogy gondoljuk megfelelő minőségben prezentálni?

Ezek az ágyakat valahogy foglalni is kell (átlagos kórházi bennfekvési idő):

Kihasználjuk tehát a rendszert, ebben nincs hiba, az ágyakon nálunk fekszik mindenki a legtovább. De meddig tervezzük úgy működtetni az egészségügyünket, hogy mindenkit a lehető legdrágább, és legkevésbé hatékony szinten, az aktív kórházi ágyakon fektetünk hetekig egy vérnyomás-beállítás, egy cukoranyagcsere-beállítás céljából, egy általános kivizsgálás okán, vagy egy hasi műtét előtt, mert a műtét napja mindig tolódik. A főorvos úrnak ma ugyanis közbejött más műtét...

Haladjunk hát tovább. Hány orvos-beteg találkozó zajlik évente egy főre átlagolva?

Remek dolog orvoshoz járni, nem igaz? Ismert jelenség szerte a világon, hogy az inaktív lakosság, tehát főként az idősek rendszeres programjává tud válni az orvoslátogatás, és nagyon sok esetben az ok csupán szociális. Hiába, remek a társaság. Itthon elképesztően sok felesleges orvos-beteg találkozó történik. A vizitdíj nem arra való, hogy plusz bevételt termeljen egy ágazatnak, hanem hogy valamennyire csökkentse az adott szolgáltatás árrugalmatlan jellegét, azaz kiszűrje vagy csökkentse az indokolatlan orvos-beteg találkozót. Ezen találkozók csupán egy részéért okolható a beteg, másik részéért az ún. szolgáltató indukálta kereslet a felelős; több találkozás, több hálapénz.

És végezetül ezt a csodálatosan értelmetlen, pénznyelő struktúrát hány orvossal próbáljuk fenntartani?

A fenti országok közül egyedül Angliában jut kevesebb orvos 100.000 ezer főre, azonban láthattuk, hogy az ellátórendszerük szerkezete is racionálisabb. Ennek ellenére természetesen folyamatosan küzdenek is az orvoshiánnyal, és emelik a dolgozók számát. A lehető legtöbb kórházi ágy, a leghosszabb bennfekvéssel és a legtöbb orvos-beteg találkozó, mindez a legkevesebb orvossal. Minőség? Költői kérdés.

Egyetlen fontos dolog maradt még hátra. A WHO adatbázisban - bár próbáltam -, nem lehet színt választani. Hosszú perceket töltöttem el azzal, hogy megszerezzem Magyarországnak a sárga színt a hisztogrammokban, de nem sikerült. Pedig reménykedtem, hogy akkor jobb eredményt érünk el. Legalábbis a Játék határok nélkül-ben mindig sikerült. Itt a pazarlás a határtalan, viszont ez nem játék...

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!