szike

A portfolio.hu eredeti cikke a témáról itt olvasható.

Igazán nem unatkozhat sem a közvélemény, sem az orvostársadalom, erről a döntéshozók mostanában abszolút gondoskodnak. A legújabb hírek szerint ugyanis az Országgyűlés Költségvetési bizottsága egy általa jegyzett módosító csomag alapján a közszférában dolgozók körében (ideértve a rend- és honvédelmi szerveket is, ennek később óriási jelentősége lesz!) 2013. július 1-i hatállyal bevezeti a dupla juttatás tilalmát. Mit is jelent ez? A jelenleg (2010 óta) hatályos nyugdíjkorhatár 65 év. Azon közszférában dolgozó alkalmazottak munkaviszonya, akik betöltik 65. életévüket automatikusan megszűnik. A munkáltató ezt a korhatárt kitolhatja egészen a dolgozó 70 éves koráig, 65 év felett azonban a nyugdíj csak abban az esetben jár, ha a munkaviszony megszűnt. A jelenleg is nyugdíjasként dolgozó közalkalmazottak, köztisztviselők, ügyészségi és honvédelmi alkalmazottak stb. kötelesek 2013. április 30-ig jelenteni munkaviszonyukat, ezt követően július 1. után nyugdíjat nem kaphatnak a munkaviszony megszűntéig.

Ennyit magáról a módosításról. Próbáljuk megérteni az érvrendszereket. Globálisan 2 lehetséges gondolkodási utat látok, ezután az egészségügyre vetítve újabb két irányba kalandozhatunk. Az első gondolatmenetet vessük is el rögtön; tételezzük fel, hogy sok az idős munkavállaló, a fiatal diplomások pedig nem jutnak álláshoz, szükség van a frissítésre, ugyan ne foglalják már a helyet az idősek, dolgoztak eleget, nosza hozzunk egy rendeletet ez ügyben. De! "A nyugdíjazás miatt felszabaduló álláshelyeket pedig nem lehet feltölteni - írta a KIM." Fiatalok tehát kizárva, a megspórolt bérek mehetnek a hidegtűrő pázsit-részvényopciókba, úgyis kezd kopni a fű Felcsúton. Nem volt nehéz az első opciónkat elvetni. Marad tehát a második érvrendszer, nem tévedünk nagyot, ha leszögezzük, megint kiadáscsökkentés a cél. Nyugdíjat és fizetést is adni a közszolgáknak, az márpedig sok. Vagy az egyik, vagy a másik. Rendben is lenne, és egyetértenék vele, tudom, hogy iszonyú teher minden állam számára az elöregedő társadalom fenntartása. Tényleg az, ezen nincs mit bagatellizálni, a legnagyobb kihívások egyike lesz a következő évtizedekben ennek megoldása mindenhol a fejlett vagy közepesen fejlett országokban. Azonban amíg a nyugdíjból alig lehet megélni nagyon nehéz ám egy ilyen döntést lenyomni a polgárok torkán! Még inkább a közalkalmazottak, köztisztviselők torkán, akik joggal teszik fel a kérdést: Miért megint Mi? Miért megint csak Mi? Az Én kérdésem pedig megint csak az, hogy hol van a megfelelő kormányzati kommunikáció? Itt térnék vissza a fenti megállapításomra, miszerint a módosítás vonatkozik a rend- és honvédelmi szervek dolgozóira is. Miért fontos ez a kitétel? A korkedvezményes nyugdíj miatt! Nyugodtan javítson ki bárki, ha tévednék, de nem tudok olyan kitételről, ami a korkedvezményes nyugdíjra jogosultakat kivenné a szabályozás alá esők köréből. Tehát nem csupán a 65 évet elért  dolgozók, de azok is bajban vannak, akik korkedvezmény jogán készültek korábban nyugdíjba vonulni, és amellett esetleg tovább dolgozni. De a rend- és honvédelmi dolgozókon kívül számos egyéb (veszélyes, pl. nagy nyomású, vagy sugaras) munkahelyen is jár a korkedvezmény. Pontosabban járt, ugyanis nemrég ezt is eltörölték (majd megint visszavezették? zavaros ez a mostanában minden területen zajló kormányzati kapkodás).

Megegyeztünk tehát, hogy anyagi okokból született a döntés. Nem meglepő. Olyan vagyok, mint azok a bizonyos ízléstelen televízió-reklámok, de most, hogy a kevésbé érdeklődők megunták és itthagyták a cikket foglalkozzunk végre az egészségüggyel. Itt újabb két gondolatmenetet követhetünk, ebből az elsőt szintén rögtön el fogom vetni. Az egészségügyben igen szűkösek a forrásaink, elképzelhető tehát, hogy egy racionálisabb humánerőforrás-stratégia mentén az idősebb, nyugdíjas kollégák "elküldésével" és az így felszabaduló források segítségével egy hatékonyabb forrásallokációt visz végbe a szakmapolitika. Ahogy jeleztem ezt a gondolatot rögtön ki is zárnám, hisz a fenti eszmefuttatás miatt eleve értelmetlen, megállapítottuk ugyanis, hogy minden bizonnyal kiadáscsökkentés az általános cél. Másrészről a jelenlegi humánerőforrás-problémákkal küzdő egészségügyi rendszerben az orvosi létszám csökkentése nem lehet cél, még forrás-átcsoportosítás esetén sem. Jelenleg az OEP adatok alapján a 65 év feletti orvosok száma mintegy 6000 fő, ez a jelenleg gyógyítók körülbelül 16-18%-a! A legkorosabb orvosok javarészt az alapellátásban és az eleve hiányszakmákban tevékenykednek. Ezen kívül a 60-64 év közötti orvosok száma újabb durván 4000 fő, így potenciálisan sokan érik el 1-2 éven belül a 65 éves korhatárt. Számoljunk kicsit. A számok csak nagyságrendeket mutatnak majd és jelen esetben a szélsőségeket fogom preferálni. Ha 6000 dolgozó eltűnne az ellátórendszerből, az (250.000 forintos havi bruttó bérrel számolva) körülbelül 320.000 forint költségcsökkentést jelent a munkáltatónak fejenként és havonta. Gyors számolás után a kiadáscsökkentés csak az egészségügyben és csak az orvosok tekintetében éves szinten akár 20 milliárd forint felett lehet. A valós "spórolás" ennél nyilván jóval kisebb, hisz mindezek ellenére nem mindenki megy majd el nyugdíjba és a háziorvosok jogviszonya sok esetben nem közalkalmazotti, de a nagyságrendeket jól mutatja az érték, a szakdolgozók pedig csak növelik a számot (ha a kormány számolhat a várható bevételek kétszeresével minden megszorító csomagjának tervezetében, akkor azt hiszem nem is számoltam nagyon el magam).

Értem és megértem a kormányzat célját, de elfogadni ezt ilyen formában sajnos nem tudom. Megint nem tudom mi lenne a jó megoldás, más területekre (pedagógia, köztisztviselők) nincs is rálátásom, de az egészségügyben ennek adott esetben beláthatatlan következményei lehetnek. Ne legyen igazam, de gyanús, hogy ráadásul ezt a pénzt nem látjuk viszont az egészségügyben, ellenkező esetben mi célja lenne az idős, tapasztalt orvosok elküldésének (tisztában vagyok a feudális viszonyokat meglovagló orvosi elit olykor öncélú regnálásával, de tekintsünk el a történet ezen szeletétől most naív derűvel).

Így viszont akár egy újabb csendes forráskivonás is megvalósulhat, ami a humánerőforrás-krízis mélyítésével még inkább megroppantja majd az egyébként is megtépázott ellátórendszerünket.

Forrás: vg.hu, OEP

A fenti címmel közölt cikket a napokban, december 12-én az index.hu hírportál. Azóta az ügy sajtóvisszhangja és a lakosság elégedetlensége folyamatosan nő, itt-ott igen indulatos hozzászólások születnek. A téma nagyon érzékeny, sajnos bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, hogy egy-egy ilyen változtatás közvetlenül vagy közvetve érintse. De miről is van szó? Próbáljunk meg venni egy nagy levegőt, és félretéve a rögtön kialakuló heves érzelmi reakciókat (ami ebben a helyzetben különösen nehéz) a valós tényekből kiindulva elemezni a döntéseket, értsük meg, hogy mit szeretnének tenni velünk és miért! Nagyon sok cikk jelent meg a sajtóban arról, hogy ami történt elfogadhatatlan, szembemegy az élethez és egészséghez való joggal. Én most arra vállalkozom elsősorban, hogy az érvrendszer másik oldalát próbáljam bemutatni. Előre leszögezem, hogy amit írok csupán a saját véleményem, nem tudom mi a jó megoldás, és nem vagyok érdekelt semmilyen kimenetelben sem. Csak szempontokat vázolok, érveket ütköztetek, gondolkodom.

Az ügy elindítója az Emberi Erőforrás Minisztérium (Egészségügyi Államtitkárság) által kidolgozott jogszabály-módosítás ("Az egyes egészségbiztosítási tárgyú miniszteri rendeletek módosításáról szóló EMMI rendelet tervezete", 2012. december 11.), mely módosítja egyes speciális daganatellenes szerek indikációs körét.

Ezek a terápiák molekuláris, célzott daganatellenes szereket takarnak, melyek hatóanyagai (többnyire) monoklonális antitestek, ezek a kis fehérjék  - mint kulcs a zárba - speciálisan kötődnek egyes sejtek felszínéhez (illetve az ott található receptorokhoz), és befolyásolják annak működését, gátolják a növekedést. Jelen esetben közvetve vagy közvetlen a daganatét, méghozzá esetünkben a vastagbélrákét, valamely, növekedéséhez elengedhetetlen folyamat "megzavarása" révén. Jó gyógyszerek, sokszor hatásosak és köszönhetően a speciális hatásuknak közel sem olyan toxikusak, mint sok más, főleg régebbi, általános hatású kemoterápiás szer. És drágák. Iszonyatosan, nagyon, nagyon drágák. Egy-egy kezelés sok százezer forint. Nem egy komplett terápia, hanem egy darab kezelés. Ez általában heti-kétheti egy alkalom, változó időtartamban és dózisban. Különböző számokat hallhatunk a vastagbélrák incidenciájáról, vegyünk most alapul a cikkben is megjelent 9000 új megbetegedést évente. Az adatok nagyon elnagyoltak csakis kizárólag az arányok bemutatására szolgálnak, de gondoljunk bele, ha 9000 főt kezelnénk a legújabb, legdrágább szerrel, még egy "baráti", másfél millió forintos kezelési költséget számolva is 10-15 milliárd forint költséggel kell számolnunk. Ez az össz éves gyógyszerkiadásokhoz mérten is jelentős összeg (annak durván 3-4%-a lehet).

A financiális okok tehát világosak, a források szűkösek, valamit tehát tenni kell, ha mindenki megkapná a jelenleg létező legjobb technikát, legjobb gyógyszert, leggyorsabb gyógymódot (mert jobb ha nem áltatjuk magunkat, nem kapjuk meg, lehetetlen lenne) az első negyedév végére nem maradna pénz. Ez sajnos tény, amivel nem lehet vitatkozni. Illetve lehet, de nem érdemes, pénzt sajnos nem tudunk a semmiből előteremteni (jelentős kormányzati szándék pedig 20 év alatt sosem volt). Mit lehet tehát tenni? Az egyetlen lehetőség a szolgáltatások korlátozása, mégpedig amennyire lehet transzparens makroallokációs eljárásokkal. A feltételeket tehát előre deklaráltan, mindenki számára elérhető és érthető módon kell "tálalni". (Más kérdés, hogy véleményem szerint az előzetes kommunikáció és a körülmények interpretálása jelen esetben egyenlő volt a nullával, társadalmi kommunikáció nélkül pedig nem lehet ilyen döntéseket "fű alatt" meghozni, így még az esetlegesen jó irányba történő változások bevezetése is nehézkes!) Az új feltételek szerint elsővonalbeli (tehát elsőként, általában kombinációban alkalmazandó) szerként alkalmazhatóak a fenti hatóanyagok, ameddig nem jelentkezik progresszió, illetve előrehaladott, áttétes esetben, amennyiben az onkológiai team szerint a betegség regressziója, javulása esetén műtéti, végleges megoldás is szóba jön. Nem kaphat tehát ilyen kezelést az, akinél a kezelés alatt nő tovább, vagy ad áttétet a tumor (hisz a szemünk előtt válik hatástalanná a több millió forintos szer!!), illetve az - a leggyakrabban végstádiumban lévő - beteg akinél a szakemberekből álló team sem vár már javulást a célzott terápiától. Ezekben az esetekben sokszor már sajnos csak a szerek mellékhatásait "teszteljük" a betegen...

A fent leírtak elfogadása iszonyú nehéz. A betegség természetéből fakadóan mindent megteszünk a gyógyulásért, sajnos én is tudom milyen egy ilyen helyzet...De meg kell értenünk, hogy a fenti terápiák (és még nagyon sok más, hasonlóan komoly terápia) alkalmazhatóságát rendkívül precíz, szigorúan meghatározott keretek közé kell szorítani. Egy dolog viszont elfogadhatatlan; ha a betegnél bizonyítottan hatásos terápiát korlátozunk "költségcsökkentés" címén. Véleményem szerint jelen esetben nem erről van szó, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy még előrehaladott stádiumban is joga van az onkológiai teamnek eldönteni, hogy a beteg esetében van-e még esély  a terápia sikerességének. A gyógyszerkiadások valóban szakmai alapokon történő felhasználása nagyon fontos lépés lenne a sikeres egészségügyi finanszírozás felé. Fontos megérteni, hogy minden felhasznált fillér valahonnan máshonnan hiányzik, más betegtől vesszük el!! Sajnos nem megengedhető az a luxus (bárcsak az lenne), hogy biztosan hatásos terápiák tucatjai helyett finanszírozzon egy bizonytalant az Egészségpénztár. És ez nagyon kegyetlen, mert itt minden szalmaszál számít, a beteggel szemben pedig  végül az onkológus áll, ő mondja ki, hogy "eddig és nem tovább, ez a szer már nem hatásos", nem pedig a jogszabály alkotója.

Szakmai érvek és ellenérvek születtek neves szakértőktől, egyes források megneveztek más szakértőt, mint a jogszabály születésének egyik segítőjét. Az itthoni érdekeltségeket és viszonyokat tekintve nehezen tudok elképzelni olyan vezető onkológust, aki nyíltan ki merné, vagy inkább ki akarná mondani, hogy igenis jobban át kéne gondolni néhány terápia alkalmazását, indikációs körét. Pedig az alkalmazhatóság tisztázása és a megfelelő szabályozás a betegek érdeke is! Mindezek után a számomra legmegdöbbentőbb fordulat Szabó Máté ombudsman nyilatkozata volt. Mélyen tisztelem az alapvető jogok biztosának tevékenységét, de véleményem szerint ilyen szinten véleményezni szigorúan szakmai és szakmapolitikai kérdést legalábbis furcsa.

Gyanítom, hogy gondolataim sokak nemtetszését vívta ki, és valóban nagyon nehéz bármilyen más nézőpontból tekinteni a helyzetre de nagyon fontos kihangsúlyozni a tényt, hogy rendkívül sok beteg van a rendszerben, és véges a keret. Azokat a terápiákat, illetve azon betegek terápiáját, ahol valós esély van a gyógyulásra, vagy a progresszió jelentős lassítására, támogatni kell! A rendszerből forrást kivonni, költségcsökkentésre törekedni az egészségügyben lehetetlen és nem szabad, a forrásokat a lehető legjobban elosztani szűkösségük okán viszont kötelező. Az egészségügy, ha jól működik jó befektetés és hihetetlen nagy érték. A kijelentés pedig, hogy ezáltal éppen, hogy több beteg fog hozzájutni a fent tárgyalt terápiához véleményem szerint egész egyszerűen nem igaz. Az indikációs szigorítás miatt egyszerűen nem lehet igaz. Igaz lehet viszont az, hogy jóval több beteg jut hozzá más terápiákhoz, olyan terápiához, ami rajta éppen valóban, bizonyítottan segít. És ez semmit, de semmit nem fog jelenteni annak a családnak, aki a mérleg "rosszabbik" oldalán áll, de a másik oldalon, ahol akár mi is lehetünk, a biztos életet jelentheti...