„Tényleg itt az ideje digitalizálni az egészségügyet?” – Erre a kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy nem, de itt az ideje digitalizálni a páciensek és az egészségügy kapcsolatát, hiszen minden eszközünk adott ehhez, ráadásul az egészségügy ügyfelei, a betegek már minden más területen hozzászoktak a digitális kapcsolattartáshoz.

egészségügy digital health laborom ehealth mhealth páciens patient enesazegeszsegugy

Az elmúlt évtizedben egy orvos barátommal kutattuk és tapasztaltuk a működő, valós egészségügyi rendszert, és bármit is vizsgáltunk, bárminek is kerestük a lényegét, mindig a páciensnél kötöttünk ki. Be kellett látnunk, hogy az egészségügyben a páciens a „király”, ő az, aki valódi problémával néz szembe, ő az, aki gyógyulása érdekében mindent meg fog tenni, minden információt fel fog kutatni és minden gátló tényező ellen – joggal – fellép majd, vagy esetenként megkerüli. Ezért – egészségügyet fejleszteni, javítani kívánó szakértőként – nem tehetjük meg, hogy a tervezéskor nem számolunk az egészségügyi rendszer legkevésbé kihasznált erőforrásával, a beteggel. Be kell vonnunk, fel kell vérteznünk, engednünk kell segíteni, és mindezt úgy, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a betegnek nem az egészségügy, hanem az egészség iránt van kereslete.

Napjainkban szinte minden területről tengernyi információ található – mindenki számára hozzáférhető módon – az interneten. Ezen információk nagy része félrevezető, kisebb része pedig olykor még káros is lehet. Gondoljunk csak bele, hogy hová vezetett, mit okozott a kaliforniai oltásellenes mozgalom. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek elkerülése érdekében tehát szükség van olyan helyekre az interneten, ahol hiteles, naprakész és érthető egészségügyi információhoz juthat a páciens. Emellett meg kell teremtenünk végre annak a lehetőségét is – és hozzá az eszközt –, hogy a beteg hozzájusson és rendszerezhesse saját egészségügyi adatait, dokumentumait. Mindeközben arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a páciens legfontosabb adatairól beszélünk, a legmeghatározóbb információkról, amelyek fölött jelen pillanatban korszerűtlen eszközök használatával és csak részlegesen rendelkezik. Próbáljunk meg akár egy egyszerű rendszert az adatai nélkül fejleszteni, gyorsan rájövünk: nem lehet. Adatok nélkül fejleszteni olyan bonyolult rendszert, mint egy életen át tartó krónikus állapot jobbá tétele? Lehetetlen. Az egészségügyi adat az egyén sajátja, melyet elérhetővé kell tennünk számára. Ehhez szükségük van a betegeknek olyan eszközökre, amik könnyen használhatóak, érthetőek és az orvosi szakma által is elfogadottak; melyek használata nem megtöri, hanem támogatja az eddigi protokollokat.

egészségügy digital health laborom ehealth mhealth páciens patient enesazegeszsegugy

A Laborom leletrendező és pácienstámogató applikáció és webszolgáltatás megalkotásával ezekre a problémákra kívántunk, egy eszközön belül, megoldást nyújtani. A Laborom app segítségével könnyen tárolhatjuk és rendszerezhetjük otthoni méréseinket: vércukormérés, inzulin- és szénhidrátbevitel, fotókkal támogatott étkezési napló, vérnyomásnapló, kalóriabevitel, súlynapló, BMI-napló. Tételesen követhetjük az egyes laborértékeink alakulását, valamint beállíthatjuk a gyógyszereinket, melyekhez még emlékeztetőt is rendelhetünk. Mindezek mellett a legfrissebb, egészséggel kapcsolatos cikkek is megjelennek az applikációban. Azonban nem csak a krónikus betegséggel élőknek nagy segítség a Laborom: hiszen mindenki fiókjában lapul legalább néhány lelet, és olykor-olykor mindannyian járunk orvoshoz, vérvételre, felülvizsgálatokra – a Laborom alkalmazásban rendezhetjük és egy helyen, biztonságosan tárolhatjuk ezeket. Elmenthetjük, hogy hol, mikor és milyen vizsgálaton voltunk, milyen műtéteink voltak, továbbá azt is, hogy mikor kell legközelebb orvoshoz mennünk. A közelgő vizsgálatokra is figyelmezteti az alkalmazás felhasználóját, és a vizsgálat után – vagy akár közben is – jegyzetet készíthetünk, sőt a friss leletünket is csatolhatjuk a Laborom applikáción keresztül, így később könnyedén megtalálhatjuk azokat.

egészségügy digital health laborom ehealth mhealth páciens patient enesazegeszsegugy

Az ingyenes Laborom alkalmazás androidra és ios-ra is letölthető, a regisztrációt követően pedig a web.laborom.org linken, webes felületen is megjeleníthetjük személyes egészségügyi adatbázisunkat. Felmerül a kérdés, ha ingyenes az applikáció, akkor miért éri meg ezzel foglalkozni? A válasz – sok más alkalmazással szemben – nem a reklámokban rejlik, hanem az internetes szolgáltatások régi jelmondatában: ha a termék ingyenes, akkor a felhasználó a termék. A működés során összegyűjtött nagy mennyiségű adat ugyanis anonimizált módon, minden egyediségtől megfosztva, különböző statisztikai számítások után értékessé és értékesíthetővé válhat az ágazati szereplők – kutatócégek, gyógyszergyártók, állami egészségügyi hivatalok – számára, hiszen a kimutatásokra kutatások, de akár egészségügyi stratégiák is építhetők.

A Laborom mobilalkalmazással fő célunk, egy olyan egészségügyi tárhely fejlesztése, amelyből a felhasználó teljes kórelőzménye könnyen, áttekinthetően, bárhonnan visszakereshető: a páciens pillanatok alatt, bárhol a világon meg tudja mutatni – akut eset vagy krónikus betegség kapcsán – kezelőorvosának a róla szóló pontos, naprakész egészségügyi információkat.

 

Szász Levente,

a Laborom társalapítója,

a Fenntartható Magyar Egészségügyért Egyesület alelnöke


#enesazegeszsegugy

egészségügy digital health laborom ehealth mhealth páciens patient enesazegeszsegugy

Április 29-én Budapesten kerül megrendezésre az első hazai SmartHealthcare konferencia. A Fenntartható Magyar Egészségügyért Egyesület szervezésében egy hiánypótló rendezvény születik. A modern IT és telekommunikációs technológiák és az egészségügy összefonódása meghatározzák a jövő egészségügyi ellátórendszerét. A konferencia szakmai partnerei a Semmelweis Egyetem Innovációs Központja és az Ifjúsági Diabétesz Blog.

A technológiai fejlődés óriási hatással van az egészségügyre és az ágazat minden szereplőjének fel kell készülnie a változásokra. A Fenntartható Magyar Egészségügyért egyesület áprilisi konferenciáján az egészségügyi, telekommunikációs és az IT szektor leginnovatívabb szereplői, legkomolyabb szakemberei mondják el véleményüket az egészségügy jövőjéről. Az innováció viszonylag lassan éri el az olyan régi tradíciókkal rendelkező szektorokat, mint az egészségügy. Ma már azonban világosan látszik, hogy ebben az iparágban is jelentős változásokat hoz a telemedicina, a mobil egészségügy vagy például a felhő alapú szolgáltatások. Már nem az a kérdés, hogy be fog –e következni a változás, hanem hogy kik lesznek ebben a főszereplők és hogyan készítjük fel az orvost, a beteget és a fenntartót a nagyon közeli technológiai robbanásra. A konferencián kormányzati és piaci szereplők, civil szervezetek és befektetők ülnek egy asztalhoz, hogy megosszák egymással álláspontjaikat.

 

A SmartHealthcare 2015 konferencia eddigi előadói
(Az előadók listája folyamatosan bővül. Az alábbi lista nem tükrözi az előadások sorrendiségét.)

 
Dr. Meskó Bertalan
 - orvosi jövőkutató
Technológiával az emberségesebb egészségügyért

Dr. Purebl György - Klinikai Igazgatóhelyettes, SE Magatartástudományi Intézet
Valóságos gyógyulás virtuális térben? Információs technológiák és lelki egészség

Dr. Jakab Zoltán - elnök, AIPM
A gyógyszeripar szerepváltozása a modern egészségügyben

Dr. Kovácsy Zsombor - egészségügyi szakjogász, volt egészségügyi szakállamtitkár
Jogi kihívások a jövő egészségügyében


Dr. Pető Zoltán - osztályvezető egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem, Sürgősségi Betegellátó Osztály és
Volford Zsuzsanna - Magyar Telekom
Ellátás-optimalizálás mobiltechnológia alkalmazásával

Semmelweis Egyetem Innovációs Centrum
előadó, cím egyeztetés alatt

Dr. Majorosi Emese - Kommunikációs vezető, AbbVie
cím egyeztetés alatt


Gyarmati Gábor - tulajdonoscégvezető, Szinapszis csoport
Betegek a neten: hogyan változtatta meg az internet és az egészségügyi applikációk világa a betegadherencia fogalmát?

Dr. Pogány Gábor - Nemzeti Betegfórum, RIROSZ
Betegszervezeti érdekérvényesítés a jelen és a jövő egészségügyében 

Dr. Zsembery Levente - elnök, Magyar Kockázati- és Magántőke Egyesület, vezérigazgató, X-Ventures Zrt. 
cím egyeztetés alatt

Laborom leletrendező és betegtámogató platform 
cím és előadó egyeztetés alatt

Dr. Lovász Sándor - Rózsakert Medical Center, Magyar Urológusok Társaságának vezetőségi tagja
A beteg-orvos kapcsolat jövője: telemedicina az urológiában

Lukács Krisztián - alapító, SpyMoz
Páciensszerzés az interneten, avagy a Google nekem dolgozik

Regisztráció, további információk | SmartHealthcare 2015 konferencia

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

Jön a magánkórházak kora

1 Komment
0 Reblog

Az első dolgom, hogy elnézést kérjek a hosszú szünetért. Szerencsére (vagy nem) kevés idő jut blogírásra, azonban igyekszem a jövőben ezt is pótolni.

Az elmúlt napok egyik legmeglepőbb (?) híre, hogy több, mint 12 milliárd forintos beruházásból teljeskörű ellátást biztosító magánkórház nyílik a Duna partján. Hogy az irány jó -e vagy rossz, azt nem szeretném kategorikusan kijelenteni, véleményem szerint megvan a magánellátás helye megvan minden ország egészségügyi rendszerében (persze nem mindenhol ugyanúgy). A szubjektív nézőpont helyett inkább sorra veszem azokat a tényeket és változásokat, amik szerintem további bővülést hoznak majd a tágabban értelmezett magánszektorban (mind a szolgáltatások, mind a biztosítások, mind pedig az ellátásszervezés területén).

Az egyes országok egészségügyre fordított, GDP arányos közkiadása egy összehasonlítható, beszédes indikátor, mely - bizonyos keretek között - jól mutatja, hogy az ágazat mennyire élvez prioritást az adott államban. Természetesen az egy főre jutó egészségügyi közkiadásokban még hasonló GDP-arányos kiadás mellett is nagy eltérések jelentkezhetnek, így érdemes ezeket is vizsgálnunk, azaz az egy főre jutó egészségügyi (köz)kiadásokat nominálértéken és vásárlóerő-paritáson egyaránt. Az OECD adatbázisa alapján 2011-ben az OECD országok egészségügyi közkiadása átlagosan a GDP 6,8%-t tette ki, míg Magyarországon ekkor csupán GDP arányosan 5,1%-ot mérhettünk. Nem mellékes, hogy míg más országokban ez az arány növekedő trendet mutat, azaz az egészségügyi közkiadások növekedési üteme gyorsabb, mint az adott ország GDP növekedési üteme, addig hazánkban a közkiadások aránya  2013-ra a GDP kb. 4,2-4,3 százalékára süllyedt. Amennyiben ugyanebből a szempontból a szűkebben vett régiónkat tekintjük, a visegrádi országok átlaga 2011-ben körülbelül 5,5% volt, tehát mára a saját régiónktól is több, mint 1%-os lemaradásba kerültünk a közkiadások tekintetében.

A hosszabb távú tendenciákat tekintve is hasonlóan szomorú trend bontakozik ki az egészségügyi közkiadásokat illetően. A kilencvenes évek elején hazánk – Csehországhoz hasonlóan – az egy főre jutó egészségügyi kiadások tekintetében (vásárlóerő-paritáson) az európai uniós átlag ráfordítás kb. 50%-át érte el. Ez az érték 2010-ben hazánkban már csupán mintegy 37% volt, illetve az ekkor már csehországi egy főre jutó egészségügyi közkiadásnak is csupán a 66%-át értük el.

 

Sajnos azonban Magyarországon jellemzően tovább csökkent ez az arány, jelentős fordulat vagy trendváltozás pedig egyelőre idén, 2014-ben sem ígérkezik ezen a téren. Az eleve kisebb tortából tehát még kisebb szelet jut az egészségügyre Magyarországon, és nem csak az OECD átlaghoz, de a visegrádi országok átlagához képest is.

Amennyiben a fentieket megvizsgáljuk az egy főre jutó kiadások tekintetében is, még árnyaltabb képet kaphatunk. Még akkor is jelentős a lemaradásunk az OECD országok átlagához képest, ha a kiadásainkat vásárlóerő-paritáson hasonlítjuk össze. ábra).

Egy főre jutó egészségügyi kiadások, 2011 (USD,PPP), forrás: OECD Health at a Glance 2013

 

Kissé árnyaltabb képet kapunk, ha a közkiadásokon túl a teljes egészségügyi kiadások (közkiadás+magánkiadás) tekintetében vizsgálódunk.  A teljes kiadásokat tekintve ugyanis már nagyjából a közép-kelet európai régió átlagát fordítjuk az ágazatra, 2011-ben a teljes egészségügyi kiadások megközelítették a GDP 8%-át (ez 2013-ra kissé csökkent). Ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ezt – amint a fentiekből értelemszerűen következik– csupán a magánkiadások folyamatos emelkedése révén érhettük el! Ugyanakkora összkiadás mellett tehát egyre nagyobb teher hárul az egyénre, így egyre kevésbé "porlasztja" a valós kockázatokat a társadalombiztosítási rendszer. Az, hogy a közép-kelet európai régiótól még nem szakadtunk el a teljes egészségügyi kiadások tekintetében tehát csak ennek köszönhető. A kilencvenes évek közepe óta jelentősen nőtt és nő ma is folyamatosan a magánkiadások aránya a szektor teljes ráfordításait tekintve. Mintegy húsz vel ezelőttt, a kilencvenes évek közepén a teljes egészségügyi kiadások csupán 15-17%-t tették ki a magánforrások, míg ma, 2013-ban az egészségügyi magánkiadások közel 35%-ban vannak jelen.   Az összkiadáshoz viszonyított 35%-os arányú magánkiadás az OECD országokon belül is magasnak számít, az OECD államok átlaga 2011-ben 28% körüli volt. Ezeknek a magánkiadásoknak jelentős része – hasonlóan a közkiadásoknál – gyógyszerkiadás. A gyógyszerkiadás mellett a magánkiadások között szerepelhet többek között a hálapénz, a vizitdíj, magánorvosi szolgáltatás megvásárlása (számlára, vagy akár anélkül), otthoni ápolás, fogorvosi beavatkozás, gyógyászati segédeszköz, alternatív gyógymódok, rehabilitációs ellátás stb.  Fontos megjegyezni, hogy a magas arányú magánkiadások ellenére az (önkéntes) magánbiztosítások aránya még 2014-ben is elenyésző. Becslésektől függően 3 és 7 milliárd forint közé, tehát a magánkiadásoknak is kevesebb, mint 2 százalékára tehető a biztosítással fedezett kiadások aránya. Így egy nagyon fontos pillére hiányzik jelenleg a hazai forrásteremtési mechanizmusnak, amely megadhatja az anyagi biztonságot a közszolgáltatások esetleges diszfunkcionalitása esetén is.

Nos a fentiek alapján szinte kötelező az egyre több, szervezettebb és szélesebb körű ellátást nyújtó magánszolgáltatók megjelenése. Csak reménykedni lehet abban, hogy mindez lépéskényszerbe hozza majd az immár strukturálisan sok helyütt megújult állami ellátórendszert, és szabad kapacitásaik kihasználása érdekében egyre többször nyújtanak majd OEP-en kívüli finanszírozással ellátást. Erre egyre több, egyelőre elszórt, de egyes elemeiben jó példát láthatunk már. Az egészségügy nagyon drága, ha nem a legdrágább iparág, és egyre inkább az lesz. Haszáljuk ki a már meglévő kapacitásokat és akkor a nagy közösből is többre fog jutni!

 

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

Az Uzsoki utcai kórház lehetőséget teremt bizonyos körülmények között a fizetős, magánfinanszírozású ellátások igénybevételére. A témáról a napokban a hvg is (és számos más médium) cikkezett, így a konkrét esetről én most nem írok, ugyanakkor ezzel kapcsolatban, illetve a korábbi, magánkiadásokat is érintő írásom után talán érdemes áttekinteni, hogy honnan és hogyan jutottunk el ahhoz az állapothoz, ami véleményem szerint a mai, Uzsoki utcai kórházban zajló kényszerhelyzetet szülte. Ehhez meg kell értenünk azokat az alapelveket is, amelyek a jelenlegi modern (európai) egészségügyi rendszerek forrásteremtésének fundamentumát jelentik.


Biztosítási alapmodellek - a Beveridge és a Bismarck rendszer


Alapvetően két fő forrásteremtési stratégiával találkozhatunk a (döntően) közfinanszírozású egészségügyi rendszerek tekintetében: az angol gyökerekkel rendelkező Beveridge-típusú és a német gyökerű bismarcki rendszert. Alapvető különbség a két szolidaritáson alapuló modell között, hogy míg a bismarcki rendszer célzott (egészségbiztosítási) járulékokból fedezi az egészségügyi kiadásokat, és ettől teszi függővé a biztosítotti viszonyt, addig a Beveridge rendszer mindezt adókból teszi, így biztosítva minden állampolgár számára alanyi jogon az ellátásokat. A Bismarck típusú, ún. „Szociális Egészségbiztosítás” alapvető feltétele a meglévő munkaviszony, a járulék befizetése és így a biztosítotti jogviszony feltétele a meglévő munkaviszony. Ez a legrégebbi modell, 1883 óta létezik, létrehozásakor nyilvánvaló cél volt a munkásosztály egészségesen tartása és így a produktivitás növelése. A Beveridge rendszer mintegy 60 éves múltra tekint vissza (1948), az Egyesült Királyságból kiindult rendszerben a központi költségvetésből finanszírozott egészségügyi rendszerben tehát minden állampolgárnak jár az ellátás, a szolgáltatók viszonylagos függetlensége mellett.

A harmadik nagy modell, a (profitorientált vagy non-profit) magánbiztosítói finanszírozáson alapuló rendszer természetesen nem sorolható a klasszikus, régi, szolidaritás-alapú társadalombiztosítási rendszerek, forrásteremtési stratégiák közé. A társadalombiztosítási rendszerek és a versengő piaci biztosítók közti fő különbséget ugyanakkor nem maga a kockázatközösség mértéke, vagy a kockázatkezelés módja adja, hanem a befizetés, a teherviselés viszonya az egyén kockázatával.
A társadalombiztosítás esetében a befizetők - egy bizonyos alsó és felső határig legalábbis – a fizetőképességük arányában járulnak hozzá az adott kasszához, a szolidaritás elvének megfelelően. A klasszikus biztosítás esetén ezzel szemben a biztosított díja az egyén kockázatának függvényében kerül megállapításra. Ebből a szempontból tehát a Beveridge és a bismarcki modell különbözősége csupán a forrásteremtés stratégia tekintetében mutatkozik meg.

A mai magyar rendszer

A bismarcki és a Beveridge rendszer – forrásteremtést tekintve - természetesen egymással keveredve is megtalálható számos országban. Ahogy az egészségügyi ellátórendszer forrásigénye növekszik, úgy válik relatíve egyre szűkösebbé a tisztán járulékokból előteremthető forrás . Magyarországon is ugyanez a folyamat figyelhető meg a kilencvenes évek közepe óta. A gyakorlatilag tisztán bismarcki típusú rendszer alakult át – forrásteremtés szempontjából – egy kevert, de döntően központi költségvetési forrásokból biztosított rendszerré. A folyamat nagy jelentőséggel bír, hisz látni fogjuk, hogy a demográfiai változások és a munkaerőpiac változásai már egész a kilencvenes évek közepétől gondokat okoztak a megfelelő források előteremtése körül, és veszélyeztették, valamint egyre jobban veszélyeztetik ma is az ágazat gazdasági fenntarthatóságát és stabilitását. A folyamat hátterében hazánkban részben a járulékfizetők számának erodálódása, részben pedig a járulékszint tudatos csökkentése áll. A munkáltatói oldalon az egészségbiztosítási járulék napjainkra gyakorlatilag megszűnt, annak ellenére, hogy 1995-ben még 19,5%-os járulékot fizettek a munkáltatók. Ez kormányokon átívelő, tudatos, fokozatos folyamat eredménye volt. Jelenleg a szociális hozzájárulási adó részeként, mintegy 2%-nyi járulék illeti (illetné) meg az egészségbiztosítási alapot. A munkavállalói oldal terhe ugyanakkor egyértelműen nőtt, a kilencvenes évek közepi 4%-ról a mai 7%-os szintre. A teljes, dedikált (egészségbiztosítási) járulékszint az elmúlt húsz évben tehát 23,5%-ról 7%-ra csökkent. Ez ma az egyik legalacsonyabb egészségbiztosítási járulék az Európai Unióban. A járulékfizetők számának csökkenésével együtt ez azt eredményezte, hogy 2013-ban az egészségbiztosítási alap (E. alap) bevételeinek már csupán mintegy 50%-t fedezte járulék jellegű hozzájárulás, szemben a kilencvenes évek eleji közel 90%-os fedezeti szinttel (nem figyelembe véve a 2012-től az E. alapot terhelő, mintegy 350 milliárd forintos rokkantsági, rehabilitációs ellátások fedezetére átvett pénzeszközt). 1993-ban a közel 300 milliárdos kassza mintegy 40 milliárd forintnyi központi költségvetési hozzájárulást tartalmazott, míg 2013-ban az 1450 milliárdos büdzsé több, mint fele már központi költségvetési hozzájárulás, azaz ma már többségében adókból finanszírozott, vegyes rendszerről beszélhetünk

E.alap bevételeinek alakulása, forrás: ESKI


Természetesen csupán értékválasztás kérdése, hogy milyen forrásokból kívánjuk fenntartani az egészségügyi rendszert, azonban a nem deklarált források könnyen az aktuális gazdaságpolitika áldozatává tehetik az ágazatot. Beveridge rendszer irányába felveti a kérdést, hogy az állampolgári vagy biztosítotti jogon járó egészségügyi ellátás határa hol húzódik. Azaz mennyire kell ”beveridge-i jellegűnek”, adókból fenntartottnak lennie a finanszírozásnak ahhoz, hogy a biztosítotti jogviszony ilyen szempontból értelmetlenné váljék? A fentiekből is látható, hogy a fenntartható és kiszámítható finanszírozás a egyre nehezebben finanszírozható járulék-alapon. Jelenleg kevesebb, mint 4 millió állampolgár fizet járulékot, melyből közel 10 millió lakos egészségügyi ellátását kell(ene) biztosítani, egyre növekvő szükségletek, öregedő társadalom és növekvő forrásigény mellett. Tovább árnyalja a képet, hogy a viszonylag kiterjedt szürkegazdaság miatt a befizetők sem a valós jövedelmük után fizetik járulékaikat, sokszor csupán a munkáltató „tisztességén” múlik, hogy a bejelentett és a valós jövedelem mennyire esik messze egymástól.


Összegezve tehát a magyar helyzet nem teljesen egyedi, és meglehetősen típusos. Az egyre apadó járulék jellegű befizetések helyét központi költségvetési forrásokkal kell pótolni, ráadásul egyre nagyobb teherként nehezedik a költségvetés vállára a nyugdíjrendszer is, így az egészségügyi ágazat számára igen nehéz előteremteni a megfelelő forrásokat. Rövidesen találnunk kell tehát olyan alternatív megoldásokat, amelyek a csökkenő források ellenére, az egyre kevesebb befizető és egyre több „eltartandó” állampolgár ellenére lehetővé teszi a gazdasági szempontból is kiegyensúlyozott és fenntartható egészségügyi rendszer működtetését.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

mHealth, a jövő egészségügye

0 Komment
0 Reblog

Oké, de mi is az az mHealth?

A hivatalos WHO definíció szerint mobile health, vagyis mHealth módszer minden olyan egészségügyi jellegű ellátás (ideértve mind a klinikai gyakorlatot, mind a közegészségügyet vagy a személyes prevenciót), melyben valamilyen mobil eszköz játszik szerepet. Ez a mobil eszköz nem csak mobiltelefon (okostelefon) lehet, de bármilyen egyéb, döntően vezeték nélküli technológia (mobil monitor rendszerek, PDA, hordható szenzorok, egyéb bármilyen vezeték nélküli eszköz). A mobile health egyébként az ún. eHealth egy szelete.

Jelenleg a világban közel 7 milliárd mobiltelefon-előfizetés van, 2013-ban pedig több, mint 81 milliárd applikációt töltöttek le az okostelefon-felhasználók készülékeikre, melynek 17%-a egészségügyi, vagy ún. életmód-applikáció volt. Ez a trend meredeken fog emelkedni az elkövetkezendő években, részben az egyre tudatosabb „fogyasztók”, részben pedig az applikációk és a kiegészítő szenzorok, okosmérők, hordozható diagnosztikai eszközök elterjedése nyomán.

Az ellátást leginkább segítő mHealth alkalmazások téma szerint, a felhasználók javaslatai alapján (forrás: Ruder Finn mHealth report, 2013)

Mekkora hatása van/lesz az életünkre?

Jelenleg az mHealth még nem hatja át mindennapjainkat, de azért oroszok mellett már a spájzban bújkál. A mobile health megítélésem szerint már 2020 előtt alapvetően fogja megváltoztatni az egészségügyet és a saját egészségünkről kialakult képünket is. Használatával ugyanis mi magunk is jobban megérthetjük majd a saját adatainkat, egészségi állapotunkat, betegségeinket. A trend tehát most indul majd be igazán. A mai, erős paternalisztikus hierarchiára épülő rendszert lazítani fogja és a beteget állítja majd az egész gyógyítási folyamat középpontjába, az otthoni mérések (home health), követés és távmonitoring rendszerek segítségével. A mobile health megoldások így nem csak a beteg számára jelentenek majd kényelmes és biztonságos megoldást, de az ellátórendszer számára is költségeket takarítunk meg vele, és sok felesleges orvos-beteg találkozót tudunk kiváltani vele. Erre szükség is lenne, hisz Magyarországon évente mintegy 120-130 millió (!) orvos-beteg találkozó zajlik, ami az OECD országok között erősen rekordgyanús 12 orvoslátogatás/fő/év átlagot ad ki. Az orvosok egyelőre még kevésbé bizakodóak és befogadóak az új technológiákat illetően, de ez a trend valószínűleg nem is az orvosi, hanem a felhasználói (beteg) oldalról terjed majd igazán. Ugyanakkor nem igaz a vád, hogy a technológiai megoldások rontanák az orvos-beteg viszonyt, sőt: akár még közelebb is hozhatják egymáshoz a két felet, a beteg jobban megértheti betegsége lényegét, könnyebben tudja követni saját állapotát, on-line tud az orvosával értekezni és adatokat küldeni, a világ bármely pontjáról.

Vegyünk végig néhány példát. Képzeljük el, hogy cukorbetegek vagyunk, gyakori ellenőrzésre szorulunk, naponta többszöri vércukormérés, kalória és szénhidrát-bevitel kontroll, folytonos szakorvosi és háziorvosi kontroll, vények felírása, inzulin beadás, stb. . Hogy is nézne ki egy mobile health által támogatott folyamat? A vércukor mérésére a Google fejleszt egy kontaktlencsét, mely képes a könny vércukorszintjét mérni, az adatokat pedig továbbítani egy okostelefonnak, így azonnal értesül a beteg a mérésekről, szúrás nélkül. Különböző okos (de „hagyományos”) vércukormérők már szintén képesek vezeték nélkül továbbítani az adatokat okostelefonunkra, és ott tárolni, összegezni azokat, szénhidrátbevitellel együtt. De ugyanígy tud kommunikálni az okostelefonunkkal az ún. „bionikus hasnyálmirigy” is, mely szintén méri a vércukorszintet, és ennek megfelelően, a fiziológiáshoz lehető legközelebbi vércukorháztartást tart fenn intelligens inzulin adagolójának segítségével. Ezek az adatok applikációkban menedzselhetőek, folyamatosan megoszthatóak a kezelőorvossal is, akár olyan automatizmus közbeépítésével, mely jelez az orvos felé, ha az cukorháztartás valami miatt felborult, és a beteg kontrollra szorul. A betegnek pedig a vények miatt sem kell orvoshoz fordulnia, hiszen az e-recept lehetővé teszi, hogy az orvos mindezt elektronikus formában felírja, és a beteg a gyógyszertárban ezután megkaphassa azt. Hozzáteszem az e-recept bevezetése nagyon nehéz, költséges, bonyolult dolog, csak az olyan rendkívül fejlett, és gazdag országok engedhetik meg maguknak, mint például SZERBIA!! (De komolyan, 2014, van! Nem hiszem el, hogy itthon...áaá...hagyjuk.)

Hasonló a helyzet egy magasvérnyomással rendelkező beteg esetében. Okos mérőeszközével megméri a vérnyomását, ezt rögzíti egy megfelelő applikáció, ami rendszeresen elküldhet az orvosának. Tévedés, elírás, sumákolás kizárva, a rendszer minden mérést, idővel együtt pontosan rögzít. Ezekkel az eszközökkel és további mHealth támogatással valóban csak akkor kellene orvoshoz fordulnunk, ha valami gond van, ezt viszont sokkal hamarabb észlelhetjük. Szinte bármi olyan rutin viszgálatot képesek leszünk elvégezni,és digitális formában tárolni, küldeni, ami jelenleg az orvosnál egy hétköznapi látogatás során felmerül, akár EKG-t is. A diagnosztika is egyre inkább az otthonunkba költözik, így az ún. home-health így egyre nagyobb szerepet fog kapni, ezáltal levéve sok olyan terhet az egészségügyi ellátórendszer válláról, melyekhez ma már nem feltétlen szükséges az egészségügyi intézmény aktív közreműködése. Vagy legalábbis csak távolról. Az alábbi videón például egy mobil, tabletre vagy okostelefonra csatlakoztatható ultrahang látható. Praktikus, gyors, egyre olcsóbb, és egyértelmű esetek eldöntésére (és a felmerülő kérdések többsége ilyen jellegű!) tökéletesen alkalmas. Az előadó a színpadon ultrahangozza meg magát a tabletje segítségével, amibe bejelentkezve egy radiológus élőben segíti és diagnosztizál.

Összességében tehát az mHealth dinamikusan fejlődik, az egyik legerősebb iparág lehet az elkövetkezendő években, ráadásul a fejlődő országokban is óriási az igény ezekre a megoldásokra, épp a fejletlen egészségügyi rendszer okán. A mobile health egyre inkább integrálódni fog az életünkbe, egyelőre azonban sok szigetszerű megoldás van, melyek önmagukban jók, de nem alkotnak egységes rendszert, hisz sok-sok fejlesztő egyedi termékei. Elengedhetetlen egy olyan platform, amely képes fogadni és összegezni ezeket a megoldásokat, és egy helyen vizualizálni, elemezni és küldeni az adatokat, így egységes képet adva a beteg számára, és ezzel nagy hozzáadott értéket teremtve az egészségügyi ellátórendzser számára is. Mi magunk pont egy ilyen rendszer fejlesztésébe fogtunk (első körben még csak itt, Magyarországon), ami hosszú munka lesz, de szeretnénk egy olyan eszközt adni a betegek kezébe, ahol a saját adataikat, kórelőzményüket, gyógyszereiket és méréseiket akár kézzel, akár később közvetlenül a mérőeszközről automatikusan feltöltve akár webes környezetben, akár okostelefonról menedzselni, tárolni és vizualizálni tudják adataikat. Egy ilyen platformnak természetesen mindenféle eszköztől függetlennek, azaz teljesen nyitottnak, ingyenesnek és anonimnak kell lennie.

A téma iránt érdeklődőknek javaslom a márciusi Mobile Hungary kongresszust, ahol többek között mi is tartunk majd előadást a mobile health-ről, valamint reményeink szerint már konkrétan az említett saját projektünkről is.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

Sokat beszélünk arról, hogy mennyit költünk egészségügyre, az egészségügyi kiadások hogyan oszlanak el az állam, és az egyén között. Azaz mennyi a magánkiadások súlya az egészségügyi ellátásban. Néhány hete jelent meg egy cikk a vg.hu hasábjain, mely az OECD Health at a Glance 2013-as kiadványa alapján elemzi az ellátórendszer  forrásteremtési aspektusát. A cikkben van néhány félreérthető megállapítás vagy tévedés és kissé pongyola megfogalmazás is, a téma pedig megérdemelne egy kicsivel több figyelmet. Ezért a továbbiakban néhány írás erejéig foglalkozni fogok a magyar egészségügy magán kiadási oldalával.

Mennyi az annyi?

Egy főre jutó egészégügyi kiadások, összesen, USD, PPP, 2011-es adatok (OECD Health at a Glance 2013)

Az egy főre jutó összkiadások tekintetében a V4 országok átlagától is le vagyunk maradva, Csehország és Szlovákia majd 20%-al többet költ egy fő esetén egészségügyre, nem is veszélve a szomszédos Ausztriáról, ahol közel háromszor annyi (!) jut egy fő egészségügyi ellátására, mint Magyarországon (USD, vásárlóerő-paritáson mérve). Halkan jegyezném meg, hogy ugyanazokat a modern, „nyugati” (amerikai, német, francia stb.) szakmai protokollokat ígérjük szinte korlátlanul minden állampolgárnak, mint azok az országok, ahol négyzser annyi forrás jut egy fő ellátására. Könnyen megérthető, hogy Hans, John és Pierre a rá eső évi 7-800 ezer Ft-os keretből meg fogja tudni kapni a drága, korszerű terápiákat, míg magyar betegtársa a rá eső évi 300 ezer forintból (nominálértéken csupán fele ennyiből!) szerencsésnek mondhatja magát, ha hozzájut. Hozzáteszem, a vásárlóerő-paritáson számolt kiadás ráadásul az egészségügyben erően sántít, hisz a személyi jellegű kiadásokon kívül gyakorlatilag minden piaci áron kerül be a magyar egészségügybe is, ugyanúgy mint például Németországban. Nem lesz tehát olcsóbb a gyógyszer, a kötszer vagy a CT készülék sem. Mégis azt kommunikáljuk, hogy ennyi pénzből is meg tudjuk oldani.

De hogyan érinti ez a magánkiadásokat?

Természetes, hogy  így kénytelen a beteg is beletenni pénzt a rendszerbe.

A közfinanszírozás aránya a teljes kiadásokon belül, néhány unios országban , %-ban (2011-es adatok, WHO Health For ALL Database)

Magyarországon így ma kirívóan magas, 35% feletti a teljes egészségügyi kiadásokon belül a magán kiadások aránya, annak ellenére, hogy deklaráltan állami egészségügyi rendszert építünk és tartunk fenn. Ezzel az uniós átlag felett „teljesítünk” , de az OECD országok átlaga is megközelíti a 30%-ot, 2011-ben kb. 28% volt. Ráadásul nem csak arányaiban jut nagyobb teher a magyar lakosságra, de ezek a kifizetések nem is kerülnek megfelelően becsatornázásra a rendszerbe, tehát felhasználásuk is kevésbé hatékony. Gonduljunk csak a hálapénzre, a számla nélküli magánrendelésekre. Sokkal jobban szolgálná mind a beteg, mind a magyar gazdaság érdekeit, ha a jelenlegi, mintegy 700 milliárd forint nagyságrendű magánforrás legális, jól szabályozott, transzparens csatornákon kerülhetne be akár a köz- akár a magánszolgáltatói körökbe.

Összefoglalva tehát (részben) az állami alulfinanszírozottság miatt a rendszer életképessége érdekében Magyarországon aránytalanul magas (még a V4 átlaghoz képest is) a magánforrások jelenléte.  Ezeknek a forrásoknak ráadásul egy jelentős hányada a szürkegazdaságot erősíti, a rendszerbe szinte követhetetlen az útja, így az ellenszolgáltatások színvonala is nehezen ellenőrizhető, nincs mögötte megfelelő szerződés, szakmai minőségbiztosítás vagy érdekvédelem. Ezen problémák jelentős része megoldható lenne, ha ezeket a forrásokat – betegek érdekében – kiegészítő biztosítási csomagokba lehetne csatornázni, amelyek a közszolgáltatásba ugyanúgy becsatornázhatóak, mint a magánellátásba. A rendszert pedig transzparensebbé tennék, néhány ellenérdekelt szereplő bánatára...

Folyt. köv. a magánkiadások összetételével egy további írásban.

 

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon is!

 

A napokban zajlott le Amszterdamban a 2013. évi European Cancer Congress (ECC), az onkológusok és számos társszakma egyik legmagasabb szintű nemzetközi rendezvénye. A nívós kongresszuson mutatta be egy belga kutatócsoport azt a tanulmányát, melyben az összefüggéseket vizsgálták az egészségügyi kiadások és a daganatos betegségek előfordulása, illetve a daganatos halálozás között. Tették mindezt 27 európai országban. Az eredményeik talán nem meglepőek: nagyobb egészségügyi ráfordítás jelentősen jobb mortalitási (halálozási) adatokat jelent még ugyanolyan incidencia (előfordulás) esetén is. Az eredmény tehát nem váratlan, de rendkívüli súllyal bír.

Magyarország a daganatos halálozás terén ugyanis messze vezető szerepet tölt be az Európai Unióban. Gazdasági helyzetünk sem indokolja azokat az adatokat, amelyeket hazánk e téren produkál.

 Standardizált halálozás daganatos betegségekben, forrás: OECD

 

 

Az egyéni, családi tragédiákon kívül össztársadalmi mércével mérve is nagy súlyú problémáról beszélünk. A magyar lakosság összhalálozásának közel 30 százalékáért tehetőek felelőssé a rosszindulatú daganatok! Ez 2011-ben körülbelül 33-35 ezer esetet jelentett. Mind társadalmi, mind nemzetgazdasági szempontból nagy jelentőségű esetszámról beszélünk, ami ráadásul komoly részt ”vállal” az úgynevezett korai halálozások között is. A korai halálozásokból számítják a potenciálisan elvesztegetett életéveket, mely megmutatja, hogy egy év alatt, (általában) százezer főre vetítve mennyi ”megmenthető életév” veszett el az adott betegségnek köszönhetően. A ”korai” jelzőhöz választott életkor önkényes, általában 65 (ritkább esetben 70) év, tehát mindenképp a fiatal, aktív korosztály halálozásáról beszélünk. Az OECD számításai alapján hazánkban sajnos rendkívül sok életévet veszítünk el, kifejezetten korán a daganatos betegségeknek köszönhetően:

 Elvesztegetett életévek- forrás: OECD - A "megmenthető életévek" összessége

 Az halálozás (elvesztett életévek) életkor és halálokok szerint Magyarországon, világoskékkel a daganatos halálozás. Forrás: Institute for Health Metrics and Evaluation

A fentiek alapján is látható, hogy a keringési rendszer betegségei mellett a legnagyobb súlyú probléma hazánkban a daganatos halálozás. Indokolt tehát a frissen bemutatott tanulmányt kicsit jobban áttekinteni. A kutatás során a 27 uniós országot 2 nagy csoportra bontották: kelet-, illetve nyugat-európai régióra. Értelemszerűen Magyarország a kelet-európai csoportba került. A beosztás nem földrajzi alapon történt, hanem az egészségügyre fordított, (egy főre jutó) kiadásokat vették figyelembe (ami persze jelen esetben egyenértékű a földrajzi felosztással is).

Általánosságban elmondható, hogy a magasabb GDP magasabb arányú egészségügyi kiadásokat jelent, így magasabb lesz az egy főre jutó egészségügyi kiadás is. Lemaradásunk sajnos már itt is tettenérhető, még a saját régiónkon (Visegrádi országok) belül is.

Lent: egy főre jutó egészségügyi kiadások az egy főre jutó GDP függvényében (USD-ben, vásárlóerő-paritáson). A saját régiónktól is elszakadunk.Forrás: Discrepancies in cancer incidence and mortality and its relationship to health expenditure in the 27 European Union member states, Annals of Oncology 00: 1–6, 2013

Elsőre meglepő lehet az adat, de a nyugat-európai régióban ugyanannyi, vagy magasabb a daganatok incidenciája, mint Közép-Kelet Európában. Legalábbis a hivatalos statisztikák szerint. Ennek több oka lehet, a legvalószínűbb azonban a "hibás" statisztika: a daganatok nem kerülnek (időben) felismerésre, kevesebb és rosszabbul szervezettek a szűrőprogramok, rosszabbul edukált a társadalom, így az adatok torzíthatnak. Ugyanakkor a nyugat-európai magasabb incidencia mégis alacsonyabb halálozással jár! A gazdagabb, egészségügyre többet áldozó államok nagyobb arányban és valószínűleg korábbi stádiumban”találják meg” a tumoros betegeket (az incidencia így közelebb áll a valóshoz, mint Kelet-Európában), így az időben elkezdett, célzott, hatékony terápia folytán több élet menthető meg. Tehát nagyobb ráfordítással jobb halálozási statisztikák, hosszabb várható élettartam, jobb túlélés érhető el. A legmegdöbbentőbb talán az az ábra, amelyen a daganatok előfordulásának függvényében ábrázolták a halálozást. Magyarország nem túl magas előforsulás mellett szinte "leesik" az ábráról a magas halálozás miatt. (Statisztikában jártasabbak kedvéért: p=0,253, látható, hogy az összefüggés nem szigifikáns, a próba statisztikai ereje nem megfelelő, de - ahogy a szerzők is írják - a trendek világosak, valószínűleg nagyobb elemszám esetén szignifikáns összefüggést kapnánk)

 Daganatos halálozás az előfordulásuk függvényében. Forrás: Discrepancies in cancer incidence and mortality and its relationship to health expenditure in the 27 European Union member states, Annals of Oncology 00: 1–6, 2013

 

Bár a belga kutatók célja nem hazánk helyzetének ábrázolása volt , de nekünk, magyaroknak ez egy újabb segélykiáltás. Viszonylag átlagos hazánkban a daganatos betegségek előfordulása (a tanulmány ezen belüli összetételt nem vizsgál!), azonban kiugróan rossz halálozási adatokat produkálunk. A háttérben persze ezer ok állhat: megelőzés, életmód, szűrés, szekunder prevenció, időben és módszerben megfelelő primer diagnosztika, korai terápia, utánkövetés és palliatív terápiák. Mindezek ellenére azonban nem fordíthatunk hátat ennek a tanulmánynak. Jól felszerelt, szakmailag magas színvonalú és a méretgazdaságosság elveit követő, nagy centrumok létrehozása a hatékony terápia kulcsa lehet. Ugyanakkor  szűrések, elérhető nagyértékű diagnosztikák és gyors, pontos szövettani diagnózis nélkül időben a terápiát sem kezdhetjük el. Nemzetgazdasági szempontból is elengedhetetlen egy hosszú távú, szakmailag jól kidolgozott stratégia megteremtése, és ehhez megfelelő források allokálása az onkológia területére. Ugyanis ha így folytatjuk már a kelet-európai csoportba sem fogunk beleférni a következő tanulmányban...


Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

Korábbi írásaim során leltem rá két megdöbbentő adatra: a világrangsorban elfoglalt helyünk a nyers halálozási rátát és a növekedési rátát tekintve katasztrofális, mindkét mutatóban a világ legrosszabb 10%-ba tartozunk! Érdemes megnézni, milyen "szomszédok" vesznek minket körül!

Nyers halálozási ráta, a legrosszabb 10%, forrás: CIA World Factbook

Demográfia

Részben ezek az adatok késztettek arra, hogy ennek hosszú távú következményeit is átgondoljam.  A jelenség egyébként érint sok (közép-)európai, fejlett országot, tehát globális problémáról van szó. Sajnos a rossznak is mi vagyunk a rosszabbik végén...

A gazdasági válság mellett tehát egy jóval súlyosabb, és nehezebben, lassabban orvosolható problémába csúsznak bele a fejlett országok, köztük kiemelten Közép-Kelet-Európa és benne Magyarország. Ez pedig az a humánerőforrás-krízis, amely így,össztársadalmi szinten vizsgálva teljesen új értelmezést is nyer. Ráadásul nem beszélhetünk évtizedes távlatokról, az első bomba a Ratkó-korszak gyermekeinek nyugdíjba vonulása során már robbani fog, ez pedig 2015-16 -tól (!!) óriási gondokat fog okozni, a probléma égetővé vált, bár a politika ezt a témát hosszú évek óta messziről kerüli.

Kezdjük a születésszámmal. 1950-56-ig minden évben rendre közel 200 ezer gyermek született, 1954-ben és ’55-ben pedig ennél is több, 223, illetve 210 ezer élveszületést regisztráltak. Ez a generáció 2015-től kezdődően vonul majd nyugdíjba (ez persze nyilvánvalóan kevesebb embert jelent az emigráció, halálozás, korai nyugdíjazás, munkanélküliség miatt). A kiugróan magas számú nyugdíjba vonulás önmagában persze nem is lenne baj. Egyre inkább kitolódik a születéskor várható élettartam, egyre több nyugdíjas, ez természetes jelenség szinte mindenhol a fejlett világban. Nézzük azonban a másik oldalt, a születések számát a közelmúltban. Azokat, akik a nyugdíjasokat „pótolják”, akik fenntartják az országot, megteremtik a nyugdíj és a szociális háló anyagi feltételeit.

Lássuk a születésszámot 1994-2000-ig, nagyjából ez a korosztály kell, hogy belépjen a munkaerőpiacra 2015-től kezdve. A kilencvenes évek közepén még éppen több, mint 100 ezer gyermek született, azonban 1998-tól már 100 ezer alatti születésszámról beszélhetünk. Ha összehasonlítjuk a két korszakot, a nyugdíjba menőket és a friss belépőket ,szmorú tendencia bontakozik ki. 1950-56-ig összesen 1,4 millió gyermek született, 1994-2000-ig pedig csupán a fele, 720 ezer! Nagyon közel, már 2015-től jöhet az a váltás, mely a demográfiai torzulás folytán óriási problémákat fog generálni! A szó leszorosabb értelmében véve beszélhetünk tehát humánerőforrás-krízisről. A magyar példa nem egyedülálló, de tendenciáját tekintve, történelmi okokból mégis kiemelt jelentőségű! Egyszerűen nem lesz, aki megtermelje az idősebb generációk eltartásához szükséges járulék- és adótömeget. Ráadásul a nyugdíjkassza terhelése is fokozottan emelkedik, ezt pedig járulékemeléssel már nemigen lehet enyhíteni. A nyugdíjjárulékot a kilencvenes évek óta még kismértékben emelték is, a jelenlegi 33%-os szint már nemigen fokozható.

Foglalkoztatottság

Az ijesztő tendencia a foglalkozatottsági adatokon is jól látható. Ez valamivel megbízhatóbb adat a puszta születésszámnál, hisz megmutatja az itthon dolgozó, aktív állampolgárok számát. A KSH adatai alapján még körülbelül 15 évvel ezelőtt, 1998-banis viszonylag sok fiatal belépő volt a munkaerőpiacon, ez bőven fedezte a nyugdíjba vonulók számát. Ezzel szemben a 2012-es évet nézve döbbenetes tendencia bontakozik ki. 1998-ban a munkaerőpiacra belépő 15-24 éves korosztály 523 ezer fő volt, míg 2012-ben már csupán 216 ezer! A 15-19 éves belépők (szakmunkás réteg) gyakorlatilag eltűntek, a 20-24 éves fiatal foglalkoztatottak száma pedig 445 ezerről 206 ezerre zuhant. Az 55-65 éves (idősebb) foglalkoztatottak száma ugyanakkor 182 ezerről  505 ezerre nőtt! ( A nyugdíjkorhatár 1998-ban 57 év volt). Adott tehát egy óriási tömeg, aki az elkövetkezendő években ki fog vonulni a munkaerőpiacról ugyanakkor nincs aki pótolja majd az óriási járulék- és adóveszteséget és a hirtelen növekvő társadalmi-gazdasági terheket.

 

 foglalkoztatottsag_1998-.jpg-(a linkre kattintva megnézheti eredeti méretben), forrás: KSH

Egészségügy

Az egészségügy helyzete ebben a szituációban is kissé speciális. Köztudott, hogy a nyugdíjasok igénybevétele-  az egészségügyi szolgáltatásokat illetően - az átlagnál jóval magasabb. Nyugdíjba vonulás után – részben pszichológiai okokból is – drámaian megnő az egészségügyi ellátások iránti kereslet. Tehát általános keresletnövekedésre, nagyobb terhelésre számíthat az egészségügy a fent vázolt demográfiai bombával egyidőben. Ugyanakkor a munkapiacra belépő fiatalok és a nyugdíjba vonulók száma közötti  különbség évről-évre hatalmas járulékkiesést fog okozni, ami megroppantja majd az e-alap forrásteremtési oldalát. Elkerülhetetlen tehát a forrásteremtési technikák újragondolása, mert a kieső járuléktömeg teljesen fenntarthatalanná fogja tenni a rendszert, nagyon rövid időn belül. A járulékok emelésére itt sincs nagy játéktér. Igaz, az egészségbiztosítási járulék Magyarországon jeleleg  az egyik legalacsonyabb a világon, 7%, így a kiesés a nyugdíjjárulékok kiesésénél kisebb mértékű lesz. (2006-ban még 15%-os járulékot fizettünk, azóta ennek kevesebb, mint a felét kell beadni a közösbe. Jól jelzi az egészségügy kiszolgáltatott, „másodhegedűs” szerepét az egészségügyi és a nyugdíjjárulékok aránya is: 7% szemben a 33%-kal.)

Összefoglalás

Rövid távon nehezen, óriási erőfeszítésekkel és súlyos áldozatokkal megoldható problémát fog okozni ez a demográfiai krízis, hosszú távon azonban megoldhatatlan helyzetet teremthet, ha nem teszünk ellene. Öregedő társadalom és így szélesedő nyugdíjas réteg fenntartása csökkenő születésszám mellett hosszú távon - a jóléti rendszer csorbítása nékül - gyakorlatilag lehetetlen. A modern egészségügy robbanása és fejlődése 40-50 év elteltével okozza az első gondokat a fejlett társadalmakban. A csökkenő gyermekvállalásai kedv és a túlélés ára jelentkezik most. Hiába oldjuk meg a gazdasági válságot, hiába kergetjük a GDP növekedés eszméjét, ha hosszú távon nem lesz, aki fenntartsa a társadalmat, ha nem lesz aki dolgozzon és termeljen. Közép-Európa és Magyarország helyzete azért is speciális, mert itthon – szemben a gazdagabb nyugat-európai társadalmakkal – a bevándorlás sem enyhíti a közeledő demográfiai válságot. Összehasonlításként a szintén öregedő Németországban 2011-ben a második világháború óta a legkevesebb, 663 ezer gyermek született (852 ezer halálozás történt), mely hosszú távon hasonló problémákat okozna, mint a közép-kelet-európai régióban, azonban tavaly több, mint 1 millió bevándorló érkezett az országba! Így a munkaerő-piacra belépők bőven kitermelik az a járulék-és adótömeget, mely a jóléti társadalom fenntartásához nélkülözhetetlen. Itthon azonban alig van bevándorló, egyre kevesebb gyermek születik, van viszont egy öregedő társadalom, egyre szélesebb nyugdíjas réteg és volt egy éveken belül ”beérő” Ratkó-korszak. Európa közepén tehát szép lassan elfogyunk. De addig is, amíg fogyunk jön egy nagyon nehéz időszak, amikor már alig lesz fiatal, lesz viszont annál több eltartandó állampolgár. De akkor ki fogja megfizetni a jóléti társadalom árát? A nyugdíjkorhatárt nem lehet a halálig tolni. Vagy mégis?


 Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

A múlt héten újabb petárda robbant a hálapénz intézménye körül. A Péterfy Sándor utcai kórház egyik baleseti sebésze a beteg ellátása után kevesellte a neki szánt tízezer forintos honoráriumot, majd kritikátlan módon beszélt a beteggel, kilátásba helyezve ennek következményeit - tudósított több médium. Hogy a történet hogy zajlott, a beszélgetésekből mi igaz és mi nem, azt nem az én tisztem eldönteni, valószínűleg nem is fog kiderülni soha. Az azonban biztos, hogy ilyen orvosok sajnos léteznek. Számomra személy szerint erkölcsileg és szakmailag is elfogadhatatlan a hálapénzre irányuló bármilyen mértékű presszió vagy akár utalás az egészségügyi dolgozó részéről, nem is beszélve ennek jogi oldaláról.

A hálapénzről nemrég már írtam egy bejegyzésben. Most azonban kicsit más megközelítésbe szeretném az eset kapcsán helyezni ezt a témát. Ez a téma pedig a BIZALOM. Így, csupa nagy betűvel. A hálapénz megszüntetése ugyanis legalább három lábon kell, hogy álljon, és a bizalom ennek az egyik legfontosabb eleme. Alapvető természetesen az egészségügyi bérek rendezése, aminek a forrásigénye jelenleg egyébként óriási (lenne). Az ehhez kapcsolódó szabályozási mechanizmusok, jogszabályok és az egészségügyi dolgozók szemléletváltása a folymat második elengedhetetlen lépcsője.

Azonban a fenti intézkedések önmagukban mit sem érnek. Ahogyan azt már korábban is írtam, a magas fizetés és a tiltás önmagában sehol, semmilyen körülmények között nem szüntette meg a korrupciót. Amíg lesz olyan, aki ezáltal szeretne jogtalan előnyhöz jutni, addig mindig lesz olyan, aki ezt el is fogadja. Főként akkor, amikor teljesen egyértelmű, hogy magas, meghatározó pozícióban lévő orvosok hálapénz-mennyiségét bérrel kiváltani gyakorlatilag lehetetlen. A körülbelül 70-100 milliárd forintra becsült ”hálapénz-kassza” mintegy 90%-át az orvosi kar 10%-a tudhatja magáénak. Ők bizony semmilyen változásban nem lesznek érdekeltek.

Ahhoz, hogy a hálapénz megszűnjön a betegek, a szolgáltatást igénybe vevők viselkedése és attitűdje is kulcsfontosságú. Megint csak. az ún. franchise-effektust tudom felhozni példaként. Ha bemegyünk egy ismert gyorsétterem-lánchoz, vagy valamely szigorú standard szerint működő szolgáltatást veszünk igénybe, ott fel sem merül az, hogy kenőpénzeket csúsztassunk a pult alatt, hisz egyrészt a szolgáltatást nyújtónak nincs beleszólása a folyamat egészébe (illetve van, de azt eleve a tőle elvárható legjobb minőségben, legjobb tudása szerint fogja nyújtani), valamint tudjuk, hogy mit várunk és meg tudjuk ítélni, hogy mit kaptunk a pénzünkért. A bizalom persze itt is szerepet játszik, de a folyamat transzparens, ismerjük a lépéseket és tiszta képünk van arról, hogy mik az elvárásaink.

Ilyen szempontból az egészségügyi szolgáltatás kissé speciálisabb. Ritka kivételektől eltekintve nem tudjuk, hogy pontosan milyen szolgáltatást szeretnénk, illetve ha megkapjuk nem tudjuk megítélni annak (szakmai) minőségét. Egy dolgot, egy terméket tudunk megnevezni, ez pedig az egészség. A beteg ember kereslete az egészségre és nem az adott konkrét szolgáltatásra irányul. Az, hogy ehhez (az egészséghez) hogyan jut hozzá, az számára (ésszerű keretek között) mindegy. Az információs aszimmetria miatt így a beteg kiszolgáltatottá válik. Különösen igaz ez a magyar egészségügyre, ahol a beteg tudja, hogy a kapacitások szűkösek, a személyzet fáradt, a fizetések alacsonyak, és úgy általában, a társadalom vélekedése alapján a magyar egészségügy rossz, a jó minőségű ellátáshoz pedig nehéz hozzájutni. Azt is tudják, hogy sok múlik az orvoson. Ott dől el, hogy mi lesz a beteg sorsa, milyen szolgáltatást fog kapni, milyen gyorsan és hol. Ameddig pedig a beteg úgy érzi, hogy ebben az abszolút nem transzparens, esetlegesen hozzáférhető és korrumpálható rendszerben pénzzel előnyhöz juthat, addig ezt meg is fogja tenni. És addig olyan is lesz, aki elfogadja. Ennek a pszichológiája pedig már egy ördögi kört teremt, ugyanis ha a szomszéd ezt csinálja, akkor nekem is ezt kell, különben hátrányba fogok kerülni vele szemben, hiába lennének mások az elveim (gondoljunk csak a várólistákra). Ráadásul ez a gondolat nem csak a beteg oldalra lehet igaz! Ha a másik orvos elfogadja ugyanazért a tevékenységért, amit én végzek, és ő el tud menni svájcba síelni, én miért kerüljek hátrányba?

Ezeket a kényszereket és attitűdöket pedig csak egy jól működő, transzparens, hatékony és minőségi szolgáltatást nyújtó egészségügyben tudjuk kiküszöbölni. Egy olyan egészségügyben, ahol az orvos valóban csak és kizárólag a lehető legjobb szakmai döntést ajánlja majd fel, a lehető leggyorsabb úton amit az adott egészségügyi rendszer épp nyújtani képes. És ahhoz, hogy ezt a beteg elhiggye, ahhoz, hogy a beteg úgy érezze, hálapénz nélkül is azt kapja, ami számára az elérhető legjobb, na ahhoz kell a BIZALOM. Bizalom az orvossal, és nem kevésbé hangsúlyosan bizalom az egészségüggyel szemben. Ha a beteg majd bemegy a kezelőorvoshoz, vagy befekszik a kórházba, és tudja, hogy a lehető legjob kezekben van, tudja, hogy mindent meg fognak tenni érte, vagy szeretteiért, ami szakmailag és emberileg lehetséges, na akkor a hálapénz már csak egy rossz emlék lesz. De ehhez bíznia kell  az egészségügyben. És ha bízik az egészségügyben már bízni fog az orvosban is, mert az orvos az egészségügyet fogja képviselni előtte. Ez az a nagybetűs BIZALOM, amit mindenekelőtt vissza kell állítani, és ami nélkül mindig kényszert fog érezni a beteg arra, hogy pénzzel szerezzen magának előnyt, különben baja lesz. És ez az a BIZALOM, amit a fenti cikkben említett ”orvosok” porig rombolnak. Önérdekből, kapzsiságból. Ezért nem bízik a beteg, ezért érzi, hogy fizetnie kell, ezért megy el a fiatal orvos és ezért nem fog hazajönni a tapasztalt...

Az egészségügyi rendszerünk finanszírozása - vagy általában az egészségügyi rendszereké -, azaz maga a forrásteremtés kényes téma. Igazi, klasszikus makrogazdaságtani, makroallokációs kérdés, hisz hazánkban is az államháztartási kiadások kb. 10%-át kitevő összegről beszélünk.  Mint minden olyan kérdés, mely ekkora volumenű pénzt mozgat, ez is a nagypolitika asztalára való téma, így különösen izgalmas terület: általában jól nyomon követhető rajta az aktuálpolitikai érdek, sajnos sokkal inkább, mint a valódi szakma(politika)i lenyomatok. Magyarország hagyományosan társadalombiztosításból tartotta fenn ezt az ágazatot, azonban itt is megfigyelhető egy lassú (kimondott vagy ki nem mondott) folyamat: ha megvizsgáljuk a forrásteremtési struktúrát egyre inkább távolodunk a klasszikus egészségbiztosítási modelltől.

Az egészségbiztosítási alap (továbbiakban e-alap) bevételeinek alakulását többféleképp is vizsgálhatjuk: csupán az összbevétel összegét tekintve nominál- vagy reálértéken, esetlegesen összevetve az adott évi tervezett vagy valós hiánnyal, ugyanakkor a folyamatok komplexebb megértését teszi lehetővé, ha az e-alap bevételeinek változásait a bevételi szerkezet változásával együtt elemezzük. Érdemes vizsgálni a teljes bevételen belül az egyes források alakulását, illetve ehhez szorosan kapcsolódva a forrásteremtés módját (járulék, ezen belül munkavállalói vagy munkáltatói felelősségvállalás, központi költségvetési hozzájárulások, azaz adó alapú finanszírozási hányad, esetleges gyártói visszafizetések/befizetések stb.), a tervezett és valós hiányt, azaz az e-alap stabilitását, fenntarthatóságát. Végső soron egy hosszú távú (véleményem szerint minimum 10 éves, azaz mindenképp ciklusokon átívelő), stabil tervezet alapján kellene előrevetítetni az e-alap forrásteremtési oldalát, a nemzetgazdasági teljesítőképességhez igazított, de mindenképp reálértékbeli növekedéssel (akár célként kitűzve az évi kb. 3%-os növekedést) tervezve.

Hogyan alakult az e-alap össz bevétele nominál- és reálértéken?

Alapvetően elmondható, hogy az e-alap bevételei, bár szerkezetileg változó összetétel mellett, de a 2007-es évig nominálértékben és reálértékben is növekedést mutattak. A 2008-as évtől azonban, köszönhetően a csökkenő (főként munkáltatói oldalról csökkenő) járulékbevételeknek egy kisebb esés mutatkozott, a 2011-es évig ennek kompenzációja nem is történt meg (később is csak a rokkantellátás e-alapba sorolása hozott nagyobb nominál értékű emelkedést a bevételekben). A 2000-es évet tekintve bázisnak 2011-re a 2000-es bázisév 104%-át sikerült reálértékben elérni (ez durván 1400 milliárd forintos bevételt jelent), amely, ismerve az egészségügyi technológiák fejlődését, a szubspecializálódást és az igények (kereslet/ szükséglet) bővülését, nem, vagy csak nehezen tekinthető fenntartható pályának.

 

 

forrás: www.eski.hu/alaptabla/Ealapbe_p.xls

Hogyan alakult a bevételi szerkezet?

 

A bevételi szerkezet átalakulása folyamatos volt a kilencvenes évek közepe óta. A szinte teljesen járulék-alapú forrásteremtés és a klasszikus egészségbiztosítási modell lassan csúszott/csúszik át egy túlnyomórészt központi költségvetés által finanszírozott (azaz adókból finanszírozott) rendszerbe. Ez a folyamat 2007-ről 2008-ra dinamikát váltott, és a járulékbevételek élesen leszakadtak az e-alap össz bevételétől, melynek fő oka a munkáltatói járulék mértékének jelentős csökkenése volt ( a 2000-es 11%-ról  2011-re 2%-ra). Ezt a kiesést csak kis mértékben tudta kompenzálni a munkavállalói járulékok 3%-ról 6%-ra való emelése. A járulékcsökkentés mögött álló indok a foglalkoztatási mutatók javítása, illetve a járulék- és adófizetési hajlandóság befolyásolása volt (ezek sajnos nem váltották be a hozzá fűzött reményeket, ráadásul a megemelt nyugdíjjárulék részben el is vitte a fenti előnyök egy részét). Az ún. (tételes) egészségügyi hozzájárulás mértéke is jelentős részét képezte a bevételeknek, a 2000-es évek elején még közel 200 milliárd forintot, 2009-ben mintegy 100 milliárd forintot tett ki ez a tétel, majd 2010-ben és 2011-ben ez rendre 50, illetve 35 milliárd forintra csökkent.

 


Egészségbiztosítási járulék szintek Európában (2008) jövedelem %-ban

(forrás: http://www.weborvos.hu/adat/egsz/2009marc/18-22.pdf)

Az egészségbiztosítási járulék Magyarországon, a bruttó jövedelem %-ban, 2000-2011

forrás: http://weborvos.hu/adat/files/2011_oktober/egsz_4_vegso.pdf

 

forrás: www.eski.hu/alaptabla/Ealapbe_p.xls

 

 

Összefoglalás

 

A 2000-2011-ig terjedő időszakban az e-alap forrásteremtési oldalának lassú (és talán máig nem befejezett), csendes átalakulása zajlott/folytatódott. A hazai járulék- és adófizetési hajlandóság  mellett, ilyen fekete- és szürkegazdasági viszonyok között érthető, hogy pusztán jövedelem alapú járulékokból nehezen lehet stabilan fenntartható és hosszú távon előre tervezhető büdzsét alakítani. Reálértéken érdemben növekvő kasszát pedig talán lehetetlen is. Éppen ezért a bevételi szerkezet változtatása nem csak lehetőség, de kötelesség is egyben, azonban a lezajlott változtatások közben és után sem vált stabillá az e-alap egyenlege, a tervezett és valós hiány valamint az ad hoc forráskivonások továbbra is megmaradtak. Hátránya lehet a jelenlegi forrásteremtésnek, hogy egyre kevesebb benne a célzott forrás, azaz a mindenkori nemzetgazdasági érdekek mentén könnyebb egy esetleges megszorítást és egészségügyi költségvetés-módosítást végrehajtani a jelenlegi, teljesen központosított gazdálkodás mellett. A forrás tehát inkább csak átalakult, plasztikusabbá vált a tervezés (a központi hatalom szempontjából), így sérülékenyebbé is válhat a kassza. Ettől függetlenül a forrásteremtési reformokat folytatni kellene (talán egy másik úton vagy más elvek mellett), és olyan formába önteni, hogy egy hosszú távú, akár 10-15 éves, az e-alap szempontjából valóban, reálértéken is növekvő forrás álljon rendelkezésre, melyben túlnyomórészt célzott források vannak, hogy ezeket másra felhasználni ne lehessen. Jelenleg nincs egyértelmű, jól látható stratégia arra, hogy az elkövetkező években milyen elvek alapján fog történni az e-alap bevételeinek alakítása. Egy hosszabb távú, világosan kimondott tervezéssel, következetes számonkéréssel és szigorú gazdálkodással lehetne egy ”megnyugtató” forrásteremtési rendszert kialakítani. Ez azonban nyilvánvalóan csak és kizárólag ciklusokon átívelő folyamatként, erős társadalmi és szakmai kontroll és erősebb ágazati érdekérvényesítés mellett valósulhatna meg.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

                       

A béremelések újabb lépcsőjét hajtja végre az egészségügyállamtitkárság (tudom,tudom: az állam) az egészségügyi dolgozók körében. Szócska Miklós hivatalosan is bejelentette; „...minden egészségügyi dolgozó kap béremelést ebben a szakaszban, különböző mértékben”. Az orvosok, ápolók, szakgyógyszerészek díjazásának megemelését a dohány- és alkoholtermékek jövedéki adóemeléséből származó mintegy 30 milliárd forint fedezi. Nem épp stadionnyi, de azért számottevő összeg. Ebből a pénzből az orvosok közül a rezidensek/szakorvosjelöltek (és a 450 ezer forint felett kereső orvosok) januárig visszamenőlegesen bruttó 10 000 forint emelésben, a szakorvosok bruttó 40 000 forint béremelésben részesülnek. Csak a tisztánlátás végett: ezzel az emeléssel együtt egy kezdő orvos nettó bére pótlékokkal és illetménykiegészítésekkel körülbelül 150-160 ezer forint, egy 10-15 éve szakorvos kollégáé körülbelül 200-220 ezer forint lesz (ügyeletek nélkül). A béremelések nem épülnek bele az alapbérbe, ami azt jelenti, hogy az ügyeleteket ezentúl is a korábbi bérekből számítják majd.

 

Orvosi bérek alakulása 2002-2012 Forrás: KSH, MTI

A szakdolgozók végzettségtől függően 10 és 41 ezer, a 410 főt jelentő klinikai szakgyógyszerészek mintegy 45 ezer forintos béremelést kapnak majd - ők a korábbi emelésekből nem részesültek. Ebben az idei körben egyébként majdnem 100 ezer dolgozó jut majd plusz forráshoz. Hosszútávú életpályamodellről továbbra sincs szó, remélem azért lassan belátja a politika, hogy csak ez jelenti a megoldást az ágazat bér jellegű problémáira. Egyelőre az emelések ellenére is - mind nemzetközi mind hazai viszonylatban -  rendkívül rosszul pozícionált az egészségügyi dolgozók bérezése. Ettől függetlenül ezeket az erőfeszítéseket nem szabad alábecsülni, mindenképp számít minden(sajnos) fillér, és kis hazánkban már az is figyelemreméltó teljesítmény, hogy a béremelések fedezetéül valódi forrás szolgál, így ez fenntartható, nem pedig hitelekből, azaz a semmiből fedezzük ezeket a kiadásokat.

Pályakezdő fizetések Forrás: privatbankar.hu

orvosi_berek.jpg- Forrás: Munkaviszonyban Álló Orvosok Európai Szövetsége (FEMS)

Tetszett a cikk? Kövessen minket a facebookon!

Valódi humán erőforrás-krízis?

Nyilvánvaló, hogy a hazai (szak)sajtó is előszeretettel használja a humánerőforrás jelen helyzetére a krízis kifejezést, hisz a megfelelő dramaturgiai hatás elérése érdekében a megfelelő eszköztárhoz illendő nyúlni. Sokkal inkább gondolom helyesnek a krónikus hiány megfogalmazást, már csak azért is, mert jobban kifejezi a jelenség időbeliségét és viszonylagos ”kompenzált” jellegét. Krízis esetén hajlamosak vagyunk egy váratlan, akut eseményt vízionálni, mely azonnali beavatkozás hiányában az adott rendszer – legyen az élő vagy élettelen – gyors funkcióvesztéséhez és/vagy halálához vezet. Az egészségügy esetében azonban egy lassú, de biztos leépülésnek lehetünk tanúi mind a dolgozók számát, mind hozzáállását, valódi hivatástudatát tekintve. Nyilvánvaló, hogy az okok csak részben (igaz, nagy részben!) anyagi jellegűek; a munkakörnyezet, a társadalmi megbecsülés erodálódása és a szakmán belüli hierarchikus viszonyok okozta torzulások mind szerepet játszanak abban, hogy ez a folyamat lassan, de biztosan haladjon előre. Az egészségügyi dolgozók előtt pedig számtalan lehetőség adódik arra, hogy máshol folytassák. Ahogy korábbi posztomban már szót ejtettem róla; az orvos ugyanis hiánycikk.  Nem csak itthon, de majd’ mindenhol a világon, így az Európai Unió területén is. Ezáltal a dolgozóknak szerencsésebb országokban – mint mindennek ami iránt nagy a kereslet és kínálata kicsi- jelentősen felmegy/felment az ”ára”; nem csoda tehát, hogy akár tízszeresével is meghaladhatja egy nyugat-európai gyógyító bére a hazai orvosét. Ráadásul „készen” kapják a szakdolgozót, így megspórolva azt a rengeteg pénzt és időt, amíg saját állampolgáraik közül pótolhatják a hiányt. A helyzet tehát világos, sok érv van a nyugati serpenyőben, kevés (és legtöbbször csupán lelkiismereti ok) a keleti végén. Gyorsan kell taktikát váltanunk, ha nem akarunk a Nyugatnak szakdolgozókat képezni.

Jelenlegi helyzet

Hány orvos van ma magyarországon? A KSH adatai szerint 2011-ben  mintegy 34 000 orvos dolgozott Magyarországon.

 

Orvosok száma hazánkban, forrás: KSH, MTI

 

Ezek az adatok egy kicsit azonban mindig csalókák. Egyrészt nem világos, hogy 2004 és 2005 között hová tűnt 6000 orvos, illetve 2007 és 2008 között honnan és hogyan vettünk vissza  4000 orvost, másrészt bevallottan problémát jelentett mindig is a szaktárcának, hogy pontosan hány orvos dolgozik a rendszerben. A regisztrált pecsétek száma, aktív munkahelyek száma, EEKH regiszter, orvosi kamarai tagság; egyik sem alkalmas arra, hogy pontos számot mutasson. Bár nagyságrendileg megbízható adatokkal van dolgunk, és a tendenciák is valószínűleg helyesek, azonban a hajszálpontos adatokkal nem árt szkeptikusan bánni.

A fenti adatok alapján látható, hogy az orvosok számában az utóbbi 10 évben csupán mintegy 10 %-os csökkenés következett be azonban tudnunk kell, hogy emellett az orvosi kar átlagéletkorának emelkedése és a területi, valamint a szakmákbeli eloszlási különbségek jelentik a legnagyobb gondot. Míg Budapesten a 100 ezer főre eső orvosok száma majd eléri a 600-at, addig Kelet-Magyarországon, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ez a szám 235 orvos/100 000 lakos (lakossági adatok: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/megy/122/szab122.pdf) . Különösen érzékenyen érinti a kor- és területi megoszlás kérdése a mintegy 6500 fős háziorvosi kart.

Orvosok életkor szerinti megoszlása. forrás: vg.hu

Jól látható, hogy az orvosi kar öregedése az egyik legnagyobb kihívás elé fogja állítani az egészségügyet. A külföldre távozó orvosok nagy része fiatal, sokuk frissen végzett orvos.

Jelenleg a 4 orvosi egyetem képzése nagyjából képes pótolni a távozó (pontosabban igazolást kiváltó!) orvosok számát, azonban sokan egyetem után hiába maradnak itthon, mégsem kezdik meg a szakorvosképzést, azaz ”pályaelhagyók” lesznek, a kieső nyugdíjasokat (ne adj Isten elhunyt vagy betegség miatt kieső orvost) pedig nem pótolja ez a szám. Arról nem is beszélve, hogy tapasztalt kollégát cserélünk ”nullkilométeres” szakorvosjelöltre.

Külföldre távozni kívánó orvosok száma. Forrás: EEKH/MTI


Külön érdemes megtekinteni ezen adatok médiakommunikációját két külön szervezet szemszögéből, pontosabban az érintett minisztérium és a vg.hu nézőpontjából:)

 orvoselvandorlas_2012.11.jpg

Várható tendenciák

Ambivalens érzelmekkel tekintek a jövőbe. Egyrészről vannak próbálkozások, melyeknek hatása is érezhető; növelték az utóbbi években az orvosképzés keretszámait, így a jelenleg felvett diákok nagyjából fedezik /fedeznék az évi becsült 1100-1200 fős migrációt. Azonban 6 évvel ezelőtt ez a szám (a végztettek száma) ennél még valamivel kevesebb volt. A különböző helyi ösztönzők (fizetéskiegészítés, lakhatás), valamint az általánosan bevezetett financiális ösztönzők (Markusovszky-ösztöndíj, hiányszakmák plusz 50%-os keresete) mind egy-egy aró lépés afelé, hogy itthon tartsuk a fiatal orvosokat, azonban nem oldja meg az idősebb szakorvosgeneráció gondjait, bérfeszültséget generál és átmeneti (!) megoldások. A tavalyi béremelés már szélesebb réteget érintő beavatkozás volt, azonban ennek alapbérbe történő beépítése, illetve a szakdolgozók kompenzálása azóta sem történt meg. A munkakörnyezet javítása és az ún. életpályamodell kidolgozása szintén várat magára; tűzoltás folyik csupán, a parázs mindvégig megmarad.

Ezek azonban mégis pozitív intézkedésnek tekinthetők, az ambivalens érzelmeket inkább a kényszernyugdíjazás egészségügyi ágazatra való kiterjesztése, és azt ezt követő zavar okozza. Teljesen indokolatlannak tűnik az oly látványosan és sokat ”féltett” ágazat íly módon való megerőszakolása, ráadásul úgy, hogy végül minden dolgozó mentességet kap ez alól, azonban jóval hosszadalmasabb és megalázóbb módon, mintha ágazati mentességről beszélnénk.

A jövőben jelentős fordulatot a tendenciákban nem látok. Az európai Bizottság előrejelzése szerint az Unióban 2020-ra mintegy 1 milliós humán erőforrás-hiány várható, így az elszívás tovább fog folytatódni. Csak és kizárólag úgy változtathatunk ezen, ha anyagi és struktúrális változtatásokkal, valódi életpályamodellel várjuk az egyetemről kikerülő és esetleg hazatérő orvosainkat. A rendszer látványosan összeomlani biztosan nem fog, azonban még többet ülhetünk majd a váróban, tovább nyúlik a várólista és még tovább tart majd egy szövettani lelet validálása is.

A napokban jelent meg a WHO „The European health report 2012” tanulmánya, mely részletes, mégis átfogó képet ad a WHO országok egészségügyi helyzetéről, tendenciáiról, társadalmi-gazdasági összefüggéseiről. Ebben a posztban azokat az érdekességeket, fontos adatokat, összefüggéseket szeretném kiemelni, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy lássuk hogy áll hazánk egészségügye és egészségünk. Mindenki számára érthető, figyelemfelkeltő, ”ébresztő” tényeket próbálok majd sorolni, elsősorban kiragadott ábrákon és az ezek mellé fűzött magyarázaton keresztül. / Az ábrák a WHO jelentéséből és adatbázisaiból származnak - képek címére kattintva azok teljes felbontásban is megtekinthetőek/

 

Meddig élünk, hányan halunk?

 

Születéskor várható élettartam

Bizony van mit behoznunk, a születéskor várható élettartam (ffi és nő egyben) ma Magyarországon durván 74 év. Ezzel sajnos a saját régiónktól is elmaradunk, de természetesen ez az érték folyamatosan növekszik hazánkban. A probléma csak az, hogy a növekedés üteme, ”meredeksége” nem kielégítő, a tendencia azonban vitathatatlan.

Standardizált mortalitási arányszám

Sajnos a 100 000 főre eső standardizált (azaz egy standard korfára ”illesztett”) halálozásban átlag felett teljesítünk. Ne legyenek illúzióink, ha megnézzük, az átlagot is a hozzánk hasonló mutatókkal rendelkező országok húzzák fel, a régió (V4) itt is jobban teljesít. A kevés születésszám és a kiugróan magas mortalitás nem csak a fogyó társadalmunk miatt nem "mutatós" eredmény, de hosszú távon rontja a gazdaság versenyképességét és fenntarthatatlanná a felosztó-kirovó rendszereinket is. Az egészséges társadalmi szerkezet és korfa nem csak egészségügyi, de közvetlen gazdasági érdek!

 

Miben halunk meg?


Keringési rendszer betegségei, daganatok, alkohol, dohányzás

 

 Halálozások okai korcsoportonként

A halálozások túlnyomó része nyilvánvalóan idősebb életkorra tehető, így a WHO országokban az összhalálozások mintegy 50%-ért a keringési rendszer betegségei, kb. 20%-ért pedig a rosszindulatú daganatok tehetőek felelőssé.  Látható tehát, hogy ez a két betegségcsoport meghatározó a fentebb említett magas összhalálozás szempontjából. Mondanom sem kell, hogy mindkettő esetében rosszul állunk, különösen aggasztó a tumoros halálozások magas száma Magyarországon, illetve ennek rossz tendenciája.

 Tumoros betegségek halálozása

Látható, hogy minden befektetett költség és munka ellenére a daganatos betegségek halálozásában ugyanott tartunk – miközben a kilencvenes években tapasztalható volt egy hullám - , ahol 33 évvel ezelőtt voltunk. Más országok tendenciái magukért beszélnek; újabb magyarázat arra, miért nem csökken a halálozásunk. Rengeteg erőfeszítést teszünk a tumoros betegségek gyógyítása érdekében, azonban felmerül a kérdés: jó a stratégiánk? A számok alapján biztosan nem.

Az elemzés további jelentős haláloki tényezőként említi az alkoholt és a dohányzást, pontosabban ezek következményeit. A durván 33-34%-os dohányzási aránnyal előkelő helyet foglalunk el a ranglistán, ez komoly betegségterhet von maga után. Megbecsülni sem könnyű a dohányzás jó- és rosszindulatú légzőszervi betegségeken túli egészségkárosodás társadalmi terheit.

Rendszeres dohányzók

Az alkoholfogyasztás terén sincs szégyenkeznivalónk, azonban szakértők szerint a következményes májbetegségek kialakulásában az elfogyasztott alkohol minősége is meghatározó jelentőségű; ez hazánkban nyilván nem túl magas színvonalú, főként nem a nagyivók tekintetében. A tanulmány alapján az alkohol az európai összhalálozás mintegy 6,5 százalékáért tehető felelőssé.

Fejenkénti átlagos éves alkoholfogyasztás

Az országok gazdasági-társadalmi helyzete és egészségi állapota közötti összefüggés régóta ismert. Külön felhívja a figyelmet a tanulmány arra, hogy az egyenlőtlenségek miatti egészségügyi eltérések, illetve az elátáshoz való hozzáférés nem csak országok szintjén, de országokon belül is tetten érhetőek és rendkívüli fontossággal bírnak.

GDP/fő - nominálérték - Bár sem a szövegben, sem a táblázatban nem találtam rá utalást, de ránézésre nominálértékeket tüntettek fel.

Némi érdekességgel szolgál a nemzeti GDP és a korai halálozás (64 éves kor alatti halálozás) kapcsolata

 GDP és a korai halálozás összefüggése

A korai halálozás mediánértékétől sajnos itt is odébb vagyunk, és a V4-ek is jobban teljesítenek. Elég egyértelmű üzenet az is, hogy egy olyan országnak sem sikerült a halálozási medián alá, vagy közvetlen közelébe kerülnie, aki a medián GDP alatt ”termel”.

 

Van tehát mit tenni, mind a lakosság körében a saját egészséghez való hozáállás, mind a mindenkori (szakma)politikai hozáállás tekintetében. Látható az is, hogy sokszor rosszabbul teljesítünk, mint ahogy tőlünk elvárható lenne. Első körben így a módszereket, a struktúrát és az egészségügy ”pozícionálását” lenne érdemes újragondolni. Egészségesebb, aktív, tettrekész társadalom nélkül a gazdasági stabilitás és növekedés is instabillá válik...



Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

 

A poszt címe ma már nem csupán tudományos fantasztikum. A három dimenziós nyomtatási technológia születése, fejlesztése és terjedése teszi lehetővé az orvostudomány fantasztikus, szinte soha nem látott fejlődését. A 3D printing, vagy más néven additive manufacturing során az adott terméket sebészi pontossággal építi fel a nyomtató, általában lézer segítségével, rétegről-rétegre, pontosan a felhasználó (gyártó) igényei szerint, gyakorlatilag bármiylen geometriai formának megfelelően, abszolút egyedileg. Az anyagismeret fejlődésével pedig a felhasználható alapanyagok is folyamatosan változnak, tökéletesednek. A következő rövid videóban a 3d nyomtatás technikai kivitelezését tekinthetjük meg.

Ez óriási, szinte felfoghatatlan áttörést jelent majd az orvostudomány területén (is). Az innováció egyik legfőbb célterülete maga az egészségügy; hihetetlen nagy és kifogyhatatlan társadalmi igényekkel megáldott, óriási piaci potenciállal rendelkező területről beszélünk. Az utóbbi néhány évtizedben a diagnosztikában (főként a képalkotásban) végbement, és jelenleg is folyó fejlesztéseket sokszor nem tudta követni a terápiás „oldal”; szinte minden betegséget felismerünk, ráadásul egyre koraibb stádiumban, azonban a terápiás technológiák, protokollok feljlődése elmaradt ettől. Oki terápiáról egyelőre természetesen nincs szó, ezt az áttörést a genetika, génsebészet területétől várjuk, azonban később ettől az iparágtól is hasonló dolgok várhatóak. Elsőként főleg a mozgásszervi betegségek, traumatológia területén fog elterjedni a 3d nyomtatás; az Egyesült Államokban egy fejsérülést szenvedett beteg koponyacsontjának háromnegyed részét(!) pótolták 3d nyomtatás segítségével. Egészen konkrétan nyomtattak a betegnek egy új koponyát. Megdöbbentő. Egy másik projekt keretében fület készítettek 3d nyomtató és sejtinjekció segítségével! Mindezt úgy, hogy a technológia még csak gyermekcipőben jár. Koponya, csigolya, ízületi alkotóelemek tökéletes anyagokból, ezredmilliméteres pontossággal személyre szabva, elérhető költséggel és rövid idő alatt!

 

 

Ez már a jelen. És a jövő? Talán még megdöbbentőbb. Egyes kutatók szerint nem járunk messze attól, hogy a beteg minden igényét kielégítően akár szerveket „nyomtassunk”. Jómagam ezzel kapcsolatban kissé szkeptikus vagyok, de inkább az időtávlatot illetően; meggyőződésem, hogy valóban ez lesz a jövő.

Ha pedig statikus szöveteket vagy akár szerveket képesek vagyunk nyomtatni, előbb-utóbb molekuláról molekulára is képesek leszünk felépíteni anyagokat – állítják a téma szakemberei. Ráadásul inkább előbb. Ez pedig azt jelentheti, hogy ha az orvos jóváhagyja, és megkapjuk a digitális „receptet”, azaz egy adott gyógyszer pontos összetételét, adagját, akkor otthon is képesek leszünk kinyomtatni azt saját magunk számára. Bármit. Gondoljunk csak bele mekkora globális hatása lehet ennek az áttörésnek a harmadik világ országaiban.

 

Elképesztő dolgoknak leszünk szemtanúi a technika segítségével az orvostudomány területén, ebben biztos vagyok. Persze egész más prioritást kell, hogy élvezzen az egészségügy ahhoz, hogy ezeket a technikákat valaha hazánkban is viszontláthassuk, és részesedjünk az általa nyújtott hihetetlen előnyökben. Ellenkező esetben búcsút kell intsünk annak az utópisztikus gondolatnak, hogy az elérhető legjobb ellátásban részesedjen a magyar társadalom.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

Kórházi adósságállományról, életpályamodellről beszélt a napokban Rácz Jenő, a Kórházszövetség elnöke az MR1-Kossuth rádió 180 perc című műsorában. Jómagam többször írtam már az egészségügyi intézmények rekordméretű, 110 milliárd forint feletti rövid lejáratú hitelállományáról, mely (túlnyomórészt) a beszállítók felé halmozódott fel 2012 utolsó hónapjaira. Ez az összeg az e-alap  teljes járulékbevételeinek 12-13%-a,  a teljes gyógyszertámogatás mintegy 40%-a, a háziorvosi ellátásra szánt összeg majd másfélszerese! Nem győzöm eléggé hangsúlyozi, menyi pénzről van szó, milyen óriási az alulfinanszírozottság, és ez milyen problémákhoz vezet. A beszállítók egy része már csak azonnali fizetés mellett hajlandó teljesíteni a szolgáltatók megrendeléseit, némely esetben jelentős áremeléssel, így  beépítve az árba a tartozásokat is.  A hitelek nem csak nominálértéken, de reálértéken és az e-alap kiadásaihoz viszonyítva is jelentősen nőttek; míg 1999-ben csupán mintegy 11 milliárd forintos hitelállomány keletkezett, amely az e-alap akkori kiadásainak 1,5%-át tette ki, addig 2012-ben a fent említett 110 milliárd forint már az egészségügyi közkiadások 8%-át jelenti. Reálértéken pedig megötszöröződött a hitelállomány (6%-os diszkontrátával számolva). Mindezt már korábban is leírtam, azonban fontosnak tartom újra felemlíteni, egyrészt a tisztánlátás végett, másrészt a kórházszövetség elnöke által az interjúban is említett életpályamodell tárgyalása okán.

Az ígéretek szerint ugyanis március 7-én indul/folytatódik (nézőpont kérdése) az egészségügyi dolgozók bértárgyalása.  Az ágazat minden szektora szeretne részesülni a tortából, elsősorban természetesen azok, akik a tavalyi körből kimaradtak, vagy csak igen csekély szelethez jutottak hozzá. A közalkalmazott orvosok tavaly nyáron bruttó 65 ezer forint keresetkiegészítést kaptak, januárig visszamenőleg (illetve közülük körülbelül 16 ezer orvos), amelyet jelenleg is alapbéren kívüli juttatásként kapnak meg az érintettek (azaz a pótlékok nem emelkedtek, hisz az alapbér határozza meg ezeket). Ezen kívül mintegy 65-70 ezer szakdolgozó kapott kisebb-nagyobb béremelést (átlag bruttó 15-20 ezer forintot). Ezt követően az államtitkárság ígéretet tett arra, hogy idén is folytatódik az ágazati bérrendezés és az életpályamodell kidolgozása. Néhány évtizede folyik már az a bizonyos életpályamodell-kreálás, meglehetősen kemény munka lehet, egyelőre ugyanis még nem láthattunk egy kormány részéről sem tényleges tervezetet konkrét számokkal, nemhogy szándékot annak végrehajtására. Véleményem szerint most is célszerűbb lenne egy hosszabb távú, lépcsőzetes, mérsékelt, de folyamatos reálbér-emelés évről-évre minden ágazatban dolgozónak, semmint egy-egy csoportnak juttatott kisebb-nagyobb bérkiegészítés (bérszámfejtési dokumentum alapján ún. „közalkalmazotti illetménynövelés”). Sikerült a tavalyi bértárgyalás során is egy igen feszült helyzetet teremteni a szakmán belül, nem is beszélve arról, hogy lassan már a munkáltató sem tudja ki mennyi emelést kapott...

Orvosi bérek Európában, 2011 (forrás: FEMS - Federation Européennedes Médecins Salariés)

De próbáljunk meg pozitívan tekinteni arra, ami van/lesz. A Népszabadság értesülései szerint mintegy 50 milliárdos keretre számíthatnak idén az egészségügyi dolgozók, ami tulajdonképp nem is olyan kevés, persze a teljes ágazatban minimum 100-130 ezer dolgozóról beszélünk (bár ha ennyit harangoztak be gyanítom ennél kisebb lesz a keret). Ugyanakkor, ahogy a nol.hu megemlíti:  „Szócska Miklós néhány napja azt mondta, az államtitkárságnak konkrét, számszerű béremelési ajánlata nincs, a szakmai szervezetekkel közösen fogják kidolgozni azt, hogy milyen ösztönzők jelenjenek meg a rendszerben.” Mindenképp üdvözlendő, hogy ezekben a kérdésekben a szakmai szervezetekkel egyeztetnek, bennem azonban még mindig ellenérzést vált ki ez a "kiscsoportos", megkülönböztetett, ad hoc jellegű, eseti pénzosztás. Egész egyszerűen nem érzem fenntarthatónak, kiszámíthatónak és biztonságosnak. Viszont megosztó, könnyen támadható és ráadásul könnyen visszavehető (nem alapbér...). De legalább van, eddig még ennyi sem jutott, ezt el kell ismernem. Semmiképp sem nevezném ugyanakkor életpályamodellnek!

Lesz tehát valamilyen formában, valakinek, valamennyi béremelés, ez egyre valószínűbb. Mik lehetnek ennek az előnyei? Mérsékelheti a szakképzett munkaerő elvándorlását, így a krónikus munkaerő-hiány ellen hat, igaz, egyelőre csak lassítja majd a folyamatot. 2012-ben valamivel kevesebb orvos döntött a külföldi munkavállalás mellett az EEKH adatai alapján, azonban ez a szám (közel 1000 fő) hozzávetőlegesen az egyetemeken végzett friss orvosok számával egyenlő, tehát a nyugdíjba vonuló, vagy más ok miatt kieső gyógyítókat nem pótolja senki. Még rosszabb a helyzet a szakdolgozók, ápolók terén, itt mintegy 70%-os a növekedés (314 fő helyett idén már 518-an döntöttek a távozás mellett, igaz jóval nagyobb dolgozói létszámból). Az egészségügyi dolgozók exodusa ellen tehát gyógyírként hathat. Megszünteti a hálapénzt? Kiváló és hangzatos érv, azonban csupán annyiban igaz, hogy bérrendezés nélkül nem szüntethető meg a hálapénz, de a fizetések rendezése messze nem elégséges feltétele az informális kifizetések felszámolásának! Várólista, ellátás minősége, hozzáférhetőség, betegbiztonság, finanszírozhatóság, hatékonyság stb. ? Nem, nem, nem... Ne legyünk naívak, ne várjuk az ellátás javulását csak attól, hogy emeljük a rendszerben dolgozók bérét. A gond az, hogy ezt az államtitkárságon kívül is látni fogják, és amikor az NGM-ben felteszik majd a kérdést (mert fel fogják!), hogy ugyan miért nem változott, javult a rendszer output-ja, miután mintegy 100 milliárd forint plusz forrást (tavalyi és idei emelés) fektettek az ágazatba, nos, nehéz lesz válaszolni (ugyanakkor le fogják vonni a megfelelő következtetéseket...). Persze tudjuk, hogy azért, mert semmilyen más feltétel nem változott.

Félreértés ne essék, az ágazati bérek szégyenteljesen alacsonyak, ezek rendezése nélkül nem lehet rendbetenni az egészségügyet, vagy meggátolni a (fiatal) dolgozók elvándorlását. Azonban az erőforrásteremtés, finanszírozás, makroallokáció átgondolása nélkül, struktúraváltás nélkül, valamint a biztosítási csomagok és az ösztönzők újragondolása nélkül nem lesz kézzel fogható pozitív változás (GDP-hez viszonyított minimum 1%-nyi plusz forrás bevonása, fekvőellátás racionalizálása a járóbeteg-ellátás megerősítése mellett, vásárlói attitűdök erősítése stb.). Pusztán ezzel nem szüntetjük meg a hálapénz gyökereit sem; amíg a beteg hozzáférése a szolgáltatásokhoz esetleges, és sorsa a végpontokon „puha besorolás” mellett dől el (azaz minimalis transzparencia mellett sokszor az orvos-beteg találkozó alkalmával, a torz „ösztönzők” alapján), addig fennáll a pénz általi előnyszerzés lehetősége is.  A fent leírt alulfinanszírozottság és a rossz struktúra okán eleve olyan ösztönzők épültek a rendszerbe, amelyek mellett lehetetlen ésszerű müködést várni az ágazattól. Béremeléssel javulhat ugyan a dolgozók hangulata és pénzügyi helyzete, dönthetnek néhányan a hazai munkavállalás mellett, azonban a változáshoz ennél több kell, az életpályamodell pedig ennél sokkal-sokkal többet jelent. A valódi életpályamodell nem csak néhány tízezer forintos esetleges bérkiegészítés, hanem egy szerethető, fenntartható, betegközpontú egészségügyben való hivatásszerű munkavégzéshez vezető út, egy olyan ellátórendszerbe, ahol a rendszerszintű fiskális gondok csupán az egészségpolitikusok és a kórházigazgatók problémái, és nem az ágazatban dolgozók kényszerülnek erejükön felül megküzdeni az összeomlás határán egyensúlyozó rendszerbe száműzött betegekért.

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

A napokban rendezte meg az IME egészségügyi szaklap a VIII. Regionális Egészségügyi Konferenciát, melyen szó esett – többek között – a járóbeteg-szakellátást nyújtó intézmények államosításáról, Semmelweis Tervről, valamint az egészségügybe csatornázott és már felhasznált, vagy csupán rendelkezésre álló uniós forrásokról. Az utóbbi évek egyik tanulsága ezen források szerencsétlen lehívása illetve le nem hívása volt az ágazat számára. Miközben a kormányzat és a szaktárca a Semmelweis Terv pajzsa mögött bőszen igen sok energiát, időt pazarolva az államosítást, centralizálást erőltette, illetve vitte végbe, az uniós források felhasználása erősen akadozott. Hozzáteszem, az államosítás sem váltotta be eddig a hozzá fűzött reményeket; a centralizálás után sem sikerült áthatolni a helyi érdekeltségek falain, továbbra is politikai döntések és egyéni érdekek mentén dől el egy-egy régió (vagy intézmény) sorsa. Egyelőre a betegutak racionalizálása is várat magára, a struktúra-átalakítás csupán vezérszó maradt, a finanszírozás és az erőforrásteremtés rendszeréhez pedig eddig sem ezelőtt, sem most nem mer hozzányúlni senki. Azonban a fent említett konferencián ennél konkrétabb dolgok is elhangzottak. Dr. Dózsa Csaba, a Miskolci Egyetem Egészségügyi Karának docense az egészségügyben felhasználható uniós források helyzetét elemezte, miszerint  százmilliárdos nagyságrendű forrás vár még most is lehívásra a területen, azonban részben az ágazati szereplők hibájából, részben a rendszer anomáliái és a bürokrácia útvesztői miatt egyelőre nem sikerült érdemben hozzáférni ehhez a tőkéhez. Az idő sürget, hisz egy éven belül lezárul az uniós ciklus, és a forrásokat befagyasztják, ugyanakkor az ágazatnak óriási szüksége lenne a pénzügyi segítségre. A forráslehívások másik nagy akadálya az önerő hiánya; a bankok jelenleg egyáltalán nem vagy csak nagyon magas kamattal adnak hitelt, saját forrás pedig nem sok van. 

Egészségügyi fejlesztések területi megoszlása 2007-2013, forrás: NFÜ

A jövőben megoldást nyújthat egy intenzívebb beruházás-támogatási program, kedvezőbb hitelkonstrukciók, az MNB-indukálta gazdaságélénkítő tőkeinjektálás a bankok, és így közvetve a saját beruházások felé. A fejlesztések, beruházások és a jelen struktúra „karbantartása” egyébként a mindenkori fenntartó feladata lenne, azonban riktán (sohasem?) hallunk olyan hírt, hogy valamely önkormányzat (illetve jelenleg már az állam) fejlesztést hajtana végre egy-egy egészségügyi intézményben. Ezek általában uniós forrásból megvalósuló projektek (lennének), azonban úgy tűnik gazdagabb ország vagyunk annál, hogy egy ilyen segítséget maximálisan ki is használjunk. (Nem tudom pontosan mennyi forrás marad majd benn, de remélem azért nem válunk mi is nettó befizetőkké.) Persze eddig is történtek jelentős összegű beruházások, ebben az uniós ciklusban is több száz milliárdos forrást (talán 300-400 milliárd közötti) használtak már fel, azonban nem egyszer megkérdőjelezhető volt a fejlesztés célja. Sokszor csak az adott intézmény sorsa volt a tét; egy uniós beruházás esetén az adott szolgáltatónak további 5 évig működnie kel (méghozzá "közszolgáltatnia"), különben a kapott pályázati pénzt köteles visszatéríteni a beruházó. Így válhat egy beruházás könnyen politikai érdekké, mintegy védőburokká az intézmény körül, félresöpörve minden szakmai és társadalmi célt. Az, hogy a következő öt évben a fenntartás olyan veszteséges, hogy az a beruházás értékét is meghaladja, senkit sem érdekel. Persze számtalan valóban hasznos beruházás is megvalósult (onkológiai centrumok és ellátás fejlesztése, rehabilitációs programok stb.), ez vitathatatlan, de továbbra is azt vallom, hogy sokkal szigorúbb érvrendszerek mentén kellene megvalósítani ezeket a fejlesztéseket, és valóban hasznos projektekre költeni a nehezen megszerzett forrásokat.

A jelenlegi ciklusban (ha jól értelmezem az alábbi tanulmányt) mintegy 6-9%-ra tehető az egészségügyre szánt hányad. A következő uniós ciklusban (2014-2020) szintén hatalmas összegek állnak majd az egészségügy rendelkezésére a mintegy 23 milliárd eurónyi lehívható (kohéziós) forrásból.  A jövőben naprakész tudásbázisra épülő tanácsadói háttérrel, kész projekt-tanulmányokkal a rendszerirányító szerv feladata lenne előre felkészülni a pénzügyi ciklusban várható és lehívható összegek allokációjára.

Előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné fog válni a magánbiztosítók valódi bevonása az egészségügy finanszírozásába. Nem azért gondolom ezt így, mert nekem ez bármilyen módon érdekemben áll, vagy szeretném privatizálni az egészségügyet, egész egyszerűen fenntarthatatlan (lesz) az ágazat. Persze a biztosító nem karitatív szervezet, sőt, profit-orientált vállalat, viszont meglehetősen hatékonyan képes tőkét és friss lendületet hozni egy-egy ágazatba és nagyon szereti ellenőrizni, hogy mire költi a pénzt. Természetesen mindezt lakossági befizetésekből "táplálkozva". Méghozzá úgy, hogy ez nem is feltétlen jelentene érezhető plusz terhet. Jelenleg az egészségügyi kiadások valahol 2000-2200 milliárd forint körül járhatnak. Ebből mintegy 1400-1500 milliárd forint a közfinanszírozás, aminek csupán 40-45%-a fedezhető TB járulékból, a maradék 700-800 milliárd magánkiadás.

Látható, hogy hazánkban már most is meglehetősen magas, kb 35% a magánkiadások aránya. Mára tehát elértük azt, hogy a magánkiadások meghaladják a TB befizetések mértékét! Ugyanakkor ezek a magánkiadások (a gyógyszerkiadásokon kívül, mely abból 200-250 milliárd forint körüli összeget tesz ki) meglehetősen kontrollálatlanul kószálnak a rendszerben, és a legritkább esetben részesül ebből "hivatalos" módon az állami egészségügy. Holott több száz milliárd forintról beszélünk! Ez részben hálapénzként jelenik meg (80-100 milliárdra tenném), részben magánszolgáltatókhoz (van, hogy számla nélkül) kerül, de a legkisebb részben kerül magánbiztosítón keresztül (talán 1-2%) a szolgáltatókhoz. Holott józan ésszel meggondolva elemi érdek lenne, hogy ezt a több száz milliárd forintnyi összeget becsatornázzuk hivatalos keretek között az ellátásba, a beteg zsebétől mindvégig követhessük a pénz útját; ha nincs transzparencia nincs számonkérhetőség, azaz kétes a minőség, a hozzáférhetőség, magas a korrumpálhatóság esélye és sorolhatnám. Transzparencia és elszámoltathatóság nélkül pedig nem működhet hatékonyan és méltányosan az egészségügy, ezt biztosan állítom.

Egyszerűen kifejezve tehát több száz milliárd forint úgy folyik el az egészségügyben, hogy azt követni és valóban egzaktul mérni nem tudjuk. Mindenesetre a biztosítók szerepe ebben kulcsfontosságú lehetne, vegyítve egy jelentős adag társadalmi szerepvállalással érezhető javulás lehetne egy-egy indikátor irányába. Persze ehhez nem elég a magánbiztosításokat mintegy helyettesítő (supplementary) jelleggel használni. Jelenleg, ha nagyon lassan is, de ebbe az irányba haladunk; fizetjük a TB-t de minek? /Persze ez így nem igaz, ezer okot tudok mondani, hogy minek, mégis sokszor felmerül a kérdés./ Kialakul - főleg a járóbeteg szakellátásban és a diagnosztikában - a magánszolgáltatói hálózat, melyet magánbiztosítók által vagy közvetlen kifizetésekkel vehet igénybe a beteg. Ugyanakkor ezek a szolgáltatások a (állami intézményekben) az OEP által is finanszírozottak, de a több hónapos várakozási idő, a rossz körülmények és a személyzet olykor kétséges hozzáállása miatt kialakult egy duplikált rendszer; párhuzamosan finanszírozunk - persze közvetlenül más-más forrásból, de végeredményben mindenhol a lakossági befizetésekből - ugyanazokat a szolgáltatásokat lefedő köz- és magánellátást. Össztársadalmi költsége vitathatatlanul ennek a legnagyobb. Nem lenne hát logikus hagyni, hogy a versenyszféra segítse az állami egészségügyet is? Egy rendkívül alapos és fontos tanulmány alapján a lakosság két harmada lenne hajlandó fizetni a szakorvosi vizitekért, és több, mint a fele a kórházi beavatkozásokért ( Európai Bizottság által finanszírozott program keretében a Corvinus Egyetem égisze alatt folyt Baji Petra és Gulácsi László közreműködésével, a szakma iránt érdeklődőknek javaslom tisztelettel). Ugyanennek a programnak a keretében mérték fel egyébként a hálapénz mértékét, elutasítottságát is, mely során kiderült, hogy a közép-európai régióban Magyarországon a legkevésbé elutasított a hálapénz intézménye; a lakosság csupán 48%-a ítéli el azt. Ez számomra szomorú hír. Amikor tehát a hálapénz ekkora mértékeket ölt és a lakosság igényei egyértelműen egy irányba mutatnak, miért nem hagyjuk, hogy egy co-payment (kiegészítő hozzájárulás) rendszerrel enyhítsük a feszültséget az állami egészségügyön? Széleskörű, olcsó alap kiegészítő biztosítás mellett megoldhatóvá válna egy viszonylag jól érezhető, 10-20-30%-os co-payment bevezetése, melyet a biztosító fizet vagy visszatérít. A mostani OEP finanszírozáson felül. Bőven van rá puffer, csak épp másfelé megy el, de ki tudja hova. Értelmesen felépített szabályzással és megfelelő ösztönzőkkel, valamint persze mentesítő körülményekkel a legszegényebbektől (akik végre nem csak papíron férhetnének hozzá az ellátáshoz) a legtehetősebbekig mindenki jó járhatna (igenis meg kell engedni azt, hogy aki tud, az vásárolhasson extra szolgáltatást, képmutatás azt mondani, hogy ma nem kap többet!). A háziorvosi viziteken például úgy válthatná fel a vizitdíjat, hogy az indokolatlan orvos-beteg találkozó csökkentése mellett valós szükséglet esetén a beteg igénybe venné a szolgáltatást, hisz indokolt esetben a biztosító co-payment díját minden további nélkül (vissza)téríthetné. 

Miért nem? A válasz véleményem szerint leginkább politikai síkon dől el. Onnan már nem ilyen egyszerű a kérdés; nagyon sok (túl sok) szereplőnek nagyon sokféle érdeke fűződik a jelenlegi, minden transzparenciát mellőző rendszerhez. A hálapénz oroszlánrészét zsebre tevő orvosoktól az osztályvezetőkön át a kórházigazgatókig, a kerületi képviselőtől a városi polgármesteren át a "nagypolitika" színteréig számos helyen akadna meg egy ilyen folyamat. Ha politikára kerülne a sor biztos vagyok benne, hoyg egészen más számokat kapnánk egy-egy ilyen kérdést feszegető "nemzeti konzultáció" végére. A politika színesceruzái rendkívül kreatívan színeznek. Sokan jól járnak tehát azzal, ami most van. És a beteg? Szerintem sem a szegény, sem a gazdag, sem a közepes, sem a kicsi, sem a nagy, sem a magyar, sem a külföldi nem jár jól. Akkor viszont marad a kérdés: most milyen irányba megyünk? És legfőképp: mikor szűnnek meg, vagy gyengülnek annyira ezek az érdekcsoportok, hogy változtani lehessen?

Méltányosság vagy költséghatékonyság? Mert ne legyünk szégyenlősek kimondani; a jelenlegi egészségügyi rendszerben a két fogalom, a két szemlélet sajnos nem fér meg egymás mellett. Ezt az egészségügyi struktúrát és forrásteremtési, allokációs rendszert nem a ma társadalmára teremtették. A tegnap megoldása ma már nem állja meg a helyét; a lakosságszám (nem csak itthon, a jóléti társadalmakban általában) csökken vagy stagnál, egyben óhatatlanul öregszik, az igények nőnek, a technológia pedig egy gyorsvasút (japán, nem a Budapest-Sopron IC!) sebességével fejlődik. Fenntarthatatlan, csak nagyon nehéz kimondani, még nehezebb beismerni. De erről majd egy későbbi bejegyzésben bővebben is szó lesz.

Nyilvánvaló, hogy ha csak és kizárólag költséghatékony prevenciót, diagnosztikát és terápiát, valamint rehabilitációt végeznénk, azt nehezen nevezhetnénk egy jóléti társadalom megfelelően működő ágazatának. Sokszor nem költséghatékony megoldás az idült dohányosok terápiája, a ritka, de rendkívül költséges betegségek élethosszig való kezelése, a végstádiumú beteg életkörülményeinek javítása, a magatehetetlen vagy  nagyon idős betegek ellátása, a hajléktalanokkal való törődés, vagy akár ausztráliában az óriási távolságok miatt kisrepülő segítségével rendelő háziorvosi rendszer. Ugyanígy a csupán esztétikai deformitát okozó állapotok, sérülések kezelése sem az, és még sorolhatnám. Ugyanakkor méltányos. Ez pedig fontos alappillére az egészségügynek. A méltányosságnak pedig alapfeltétele az egyenlő hozzáférhetőség, azonban ez a „szentháromság”, költséghatékonyság-hozzáférhetőség-méltányosság rendkívül törékeny. Hazánkban a forráshiány és az eleve szűk források elégtelen allokációja pedig - véleményem szerint – lehetetlenné teszik, hogy ez a törékeny hármas szője át a rendszert. Nem segíti a döntéshozókat és a dolgozókat az sem, hogy a méltányosság nem túl egzakt fogalom.  A költséghatékonyságot még valahogy csak-csak mérhetjük; mennyi ráfordítással érhető el egy egységnyi egészségnyereség? 20 forint? Megfelelő! 20 millió? Nem csináljuk. Persze ezer sebből vérzik ez a módszer is, nehéz az életet és az egészséget forintosítani, ugyanakkor elkerülhetetlen valamilyen fajta költséghatékonysági mutató felállítása. A méltányosság azonban nehezebb ügy. Méltányos –e egy hajléktalannak nyújtott drága beavatkozás? Csak azért, mert nem vezérigazgató még az élethez való jog ugyanúgy megilleti, mint bárki mást. Hogy soha nem fogja visszatermelni a társadalmonak? Ki Tudja. Nem biztos, hogy költséghatékony, viszont méltányos. Más pedig így vélekedik: se nem költséghatékony, se nem méltányos, abból a pénzből (tekintettel arra, hogy eleve kevés van) lehet, hogy egy gyermek életét lehetett volna megmenteni máshol, hisz alig futja korszerű berendezésre. Az akkor és ott felelőssége azonban mindig a jelenlévő dolgozóé. Méltányos –e egy alkoholista, segélyen élő hölgy detoxikálása akut májelégtelenség esetén egy igen drága és ritka eljárással, amikor a mérgezést ő maga követte el öngyilkossági célból bevett gyógyszerek segítségével. Természetesen méltányos. És mi van akkor, ha nem sokkal utána egy család kerül e ugyanabba a kórházba gombamérgezéssel, de nincs elég adszorbens patron a készülékhez, hogy mindannyiuk máját megtisztítsák, így nem tudják megmenteni maradéktalanul a családot? Ennek esélye szinte nulla, évekkel ezelőtt mégis megtörtént. Így is méltányos volt a korábbi beavatkozás? Egyáltalán van -e joga mérlegelni az orvosnak. Ilyen esetben természetesen nincs, de az ő feladata ezt közölni a családdal is.

Nem csak mi éljük át nap, mint nap a költséghatékonyság-méltányosság harcát, nálunk szerencsésebb sorsú országok is küzdenek ezzel a problémával, az ágazat finanszírozhatósága (finanszírozhatatlansága) és a növekvő humánerőforrás-igény szinte mindenhol kihívás elé állítja a döntéshozókat. A különbség talán abban van, hogy itthon nem látom a lázas készülődést és próbálkozást valami újra, valami jobb felé. A humanizmus által széles körben képviselt értékek, úgy mint az együttérzés, megértés, elfogadás és a méltányosság elvi következménye, hogy a törvény van az emberért nem az ember a törvényért. Ezt alkalmazva a szabály illetve a pénz kell, hogy legyen az emberért nem pedig fordítva. A társadalomnak el kell fogadnia, hogy az orvostudománynak megvannak a maga technológiai, emberi és financiális korlátai, azonban amíg van lehetőség egy jobb rendszerre, addig a csönd és a tétlenség a legrosszabb, amit tehetünk...

Több alkalommal is írtam már a kényszernyugdíjazással kapcsolatban (például itt és itt). Mégis újra magamhoz ragadom a jó öreg zsinórnélkülit, és néhány szóval kiegészítem az eddig leírt gondolataimat. Mára ugyanis végre körvonalazódott, tisztázódott minden; senki nem tud semmit és szemmel láthatóan nem is érdekli túlzottan a döntéshozókat a helyzet, legalábbis a fájdalommentes megoldásban senki nem látszik érdekeltnek. Talán csak az egészségügyi dolgozók, no meg maga a lakosság, de ugye ez mellékes. És persze szegény Szócska Miklós, akit az utóbbi időben igen sok releváns döntésből hagytak ki.

Megpróbálom végre tisztességesen összefoglalni azt, hogy hol állunk jelenleg, mert az ezer cikk és nyilatkozat ami eddig napvilágot látott kis zavart is okozhat a fejekben.  Kire hogyan vonatkozik, ki hogy maradhat, mi lesz a fizetésekkel?

A folyamat első lépése a nyugdíjtörvény 2012-es módosítása volt; a beiktatott 83/C § szerint "Az öregségi nyugdíj folyósítását - a jogviszony létesítésének hónapját követő hónap első napjától a jogviszony megszűnése hónapjának utolsó napjáig - szüneteltetni kell, ha a nyugdíjas közalkalmazotti jogviszonyban, kormányzati szolgálati jogviszonyban, állami vezetői szolgálati jogviszonyban, közszolgálati jogviszonyban, bírói szolgálati viszonyban, igazságügyi alkalmazotti szolgálati viszonyban, ügyészségi szolgálati viszonyban, fegyveres szervvel hivatásos szolgálati viszonyban vagy a Magyar Honvédséggel szerződéses vagy hivatásos szolgálati viszonyban áll."

Itt már érezni lehetett, hogy gondok lesznek, azonban egy-egy kormányzati oldalról elejtett nyilatkozat alapján reménykedtünk a racionalitásban, azaz hogy néhány ágazat (pl. az egészségügy) kivételt képez majd. Ezután született meg 2012 decemberében az azóta már szinte hírhedté vált kormányhatározat, melyből két fontos pontot emelnék ki:

"A Kormány


1.1 felhívja a minisztereket és a Miniszterelnökséget vezető államtitkárt, hogy tegyék meg a szükséges
intézkedéseket az irányításuk vagy felügyeletük alá tartozó költségvetési szervekkel közalkalmazotti vagy
kormányzati szolgálati jogviszonyban álló azon személyek jogviszonyának megszüntetése vagy
a megszüntetés kezdeményezése érdekében, akik a rájuk irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt betöltötték és
az öregségi teljes nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt megszerezték..."

valamint

"1.5. elrendeli, hogy az 1.1. pont alapján megszüntetett jogviszonyú közalkalmazottak, kormánytisztviselők és
kormányzati ügykezelők álláshelyeinek betöltésére közalkalmazotti, kormányzati szolgálati jogviszony nem
létesíthető, és a feladat ellátására megbízási vagy vállalkozási szerződés nem köthető;"

A törvénymódosítás tehát lehetőséget ad arra, hogy a nyugdíjat szüneteltessék, visszatartsák, ha közalkalmazotti jogviszony áll fenn, a kormányhatározat pedig gyakorlatilag felszólítja a munkáltatót, hogy szüntesse meg a jogviszonyt, ha a munkavállaló elérte a nyugdíjkorhatárt (a jelenlegi nyugdíjaskorúak esetében ez 62 éves kort jelent). Fontos leszögeznünk, hogy közalkalmazottakról beszélünk! A jogszabály sehol nem említi a vállakozókat, ami jelen esetben a háziorvosok szempontjából fontos körülmény. Több helyen olvastam, hogy a kormány szándéka olyan szempontból helyeselhető, hogy az idős munkavállalók helyett a fiatalabb generációnak kell lehetőséget biztosítani. Pontosan ezért idéztem a határozatot. Világosan látszik, hogy a felszabaduló helyekre semmilyen formában nem kerülhet más munkavállaló. Financiális okok állnak a háttérben, ez mára azt hiszem  teljesen világossá vált.

Mi várható az egészségügyben?

Az érintett orvosok száma klasszikus számháborút indított el, mindenesetre az OEP statisztikái szerint mintegy 7-8 ezer orvos lehet nyugdíjaskorú, azonban a gyógyítók nem elhanyagolható része dolgozik nem közalkalmazotti státuszban (pl. a háziorvosok jelentős hányada).


(forrás: vg.hu)

Az igazi problémát nem is csak ez a "nyers" szám jelenti (bár a harmincezres orvoslétszámnak jelentős része), hanem a lokális, konkrét esetek. Amikor egy-egy nyugdíjas egészségügyi dolgozó kiesése komplett osztályok működését teszi/tenné lehetetlenné. Számomra érthetetlen az egész történet úgy, ahogy van. Szépen lassan kialakítottak egy igen "kínos" jogi környezetet, miközben folyton altatták a szakmát és a lakosságot, hogy az ágazat kivételt jelent majd. Ezek után bejelentik, hogy bizony az egészségügy sem képez kivételt a szabály alól. Közben Lázár János nyilatkozik az MTI-nek; "ha egy kormány meg akarja állítani a fiatalok elvándorlását, akkor mernie kell azt mondani, hogy az államapparátusban csak olyan álláshelyen dolgozzon nyugdíjas, ahová fiatal nem jelentkezik"

erre megint csak azt tudom, mondani, hogy:

"1.5. elrendeli, hogy az 1.1. pont alapján megszüntetett jogviszonyú közalkalmazottak, kormánytisztviselők és
kormányzati ügykezelők álláshelyeinek betöltésére közalkalmazotti, kormányzati szolgálati jogviszony nem
létesíthető, és a feladat ellátására megbízási vagy vállalkozási szerződés nem köthető;"

Jelenleg ez érvényes az egészségügyi ágazatra is. Szócska Miklós pedig ugyanúgy értetlenül állt a helyzet előtt, ahogy a szakma képviselői is. Megoldásként egyfajta kérelmezési eljárást alakítottak/alakítanak ki, melynek alapján egyedileg, személyre szólóan döntenék el (ki? hol? miért? mi alapján?), hogy ki maradhat az egészségügyben, és kinek kell mennie. A kettős juttatás tilalma azonban továbbra is érvényes marad, azaz a fizetés mellé nem jár nyugdíj. Járna helyette egyfajta senior ösztöndíj, ennek nettó összege megegyezne a nyugdíjéval,a forrásokat a nyugdíjalapból terelik majd át az OEP kasszába.

Tehát a fiataloknak kell átadni a stafétabotot, de a helyeket nem lehet feltölteni. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nyugdíj mellett dolgozhasson a közalkalmazott ("minden embernek mérlegelnie kell, hogy vagy nyugdíjas lesz, vagy dolgozik az állami szektorban, mert a kettőt együtt jelenleg Magyarország nem engedheti meg magának."), de az egészségügyi dolgozóknak átterelik a nyugdíjalapból származó bevételeiket az OEP kasszába, ami csak épp a bürokrácia költségeivel lesz így "drágább". Minden egészségügyi dolgozóra szükség van, sőt, humánerőforrás-hiánnyal küzdünk, de mentességet nem kap az ágazat. Ellenben lehet egyesével kérvényeket benyújtani úgy, hogy a dolgozónak fogalma sincs, hogy utána kap -e valóban "ösztöndíjat", milyen előjogai maradnak meg a nyugdíjas statusszal kapcsolatban, beleszámítanak -e az így eltöltött életévek a későbbi nyugdíjába. Vakon döntsenek? Az ágazati vezetés teljesen inkonzekvens módon ígérget, és elvárja, hogy az évtizedek óta gyógyító szakemberek személyes kérvényeket nyújtsanak be, hogy tovább dolgozhassanak. Mert az egészségügyben "minden dolgozóra szükség" van. Mindenki megkapja majd a mentességet. Akkor minek? Miért kell ezt az egész bizonytalan, megalázó helyzetet előidézni, ami rossz az ágazatnak és rossz a betegeknek egyaránt. Miért nem lehet betenni egy darab sort a jogszabályba; kivétel az egészségügyi dolgozók?

A helyzet tehát jelenleg - onnan, ahol én ülök - a következő: az egészségügyben dolgozóknak, akik betöltötték a nyugdíjas kort, alapesetben köszönik szépen a segítséget. Aki úgy érzi személyesen folyamodhat, könyöröghet felfelé, hogy tovább gyógyíthasson. Ebben az esetben azonban a nyugdíját nem kezdik el folyósítani/ nem kaphatja tovább. A jogszabály jelenleg ennyit tartalmaz, ez a mostani helyzet, minden más csak üres szóvirág. Megtanultuk már tucatszor, hogy semmi más nem számít, csak az írott jog. Sem az ígéret, sem annak ellenkezője. A betegek pedig csak reménykedhetnek, hogy ez a helyzet gyorsan megoldódik, különben - lassan a végeredménytől függetlenül is - sok tapasztalt gyógyító akasztja majd szögre a köpenyét.


Az ÁNTSZ a napokban adta ki új beutalási rendjét, mely szerint "egyértelmű, átlátható, átfedés- és hézagmentes" betegutakat biztosítanak a fővárosban és Pest megyében. Ahogy az várható volt, az új szabályzatot rögtön támadások érték, és jelenleg nem látom személyes érdekektől vezéreltnek a "kifogásözönt".

Első és legfontosabb kifogásuk a szakembereknek a TEK (területi ellátási kapacitás) és a lekötött OEP finanszírozások közötti aránytalanság volt. Nem vette figyelembe, vagy csak nem vizsgálta elég alaposan az ÁNTSZ a korábban megkötött OEP szerződéseket. Valóban nehéz ellátni úgy a kiszabott terület lakosságát, hogy a szerződésekben előre meghatározott kapacitásokkal köszönőviszonyban sincs a valós szükséglet. Az egyikintézménynek másfélszer annyi beteget kell majd ellátnia, mint amennyire a finanszírozásból futja, a másik intézet pedig feles kapacitásokkal fog küzdeni. A végeredmény tehát "A" intézményben tovább növekvő várólista, kapkodás, türelmetlen szakdolgozó és beteg, romló minőség és növekvő adósságállomány lehet. "B" intézmény pedig lébecol és marad egy csomó pénze. Mivel a járóbeteg-ellátásban teljesítményfinanszírozás, azon belül is ún. FFS finanszírozás (fee-for-service, azaz az elvégzett vizsgálat, beavatkozás utáni kifizetés) folyik, ezért "B" intézmény finanszírozhatósága egy cseppet sem javul, sőt, mivel fő bevételi forrását az OEP finanszírozás, fő kiadásait pedig a személyi jellegű kiadások képezik, ezért bevételek híján az ő helyzete is romlani fog. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem lehet a valós szükségletek és az intézményi kompetenciák részletes feltérképezése után meghatározni a kapacitásokat, és ehhez igazítani az ellátási kötelezettségeket. Jó lenne, ha végre nem az számítana, hogy kihűl -e a húsleves a kórházig, hanem hogy a beteg hol kapja az adott problémára (időben) a leginkább adekvát terápiát, és ezt hogy lehet a leginkább költséghatékony módon megszervezni, felosztani. További kifogásként hozták fel a szakemberek a más-más intézményekben megjelenő párhuzamos ellátási kötelezettségeket, a szakmakódok nem egyértelmű alábontásai miatt ugyanis előfordulhat, hogy egy-egy tevékenység különböző kóddal, különböző alábontással, de ugyanazon tevékenységet jelöl.

Jellemző a kuszaság például az izotópdiagnosztikára. Itt viszonylag könnyű korrekt ellátási kötelezettséget "gyártani", mivel alig néhány izotópdiagnosztikai labor működik a fővárosban és környékén, ugyanakkor pont emiatt kényes terület, kevés helyre fordulhat a beteg. A város legnagyobb osztálya a Honvédkórházban működő nukleáris medicina osztály, amely csupán a XIII. kerület, valamint alig néhány Pest megyei település ellátásáért felel. Ez kimondhatatlanul kevés a kapacitásokhoz képest. Ugyanakkor - és ez talán a poszt méltó befejezése - a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet egy ún. "speciális" ellátási területet kapott (bármit is jelentsen a kifejezés), ez a honlapon található excel táblából egyértelműen kiolvasható. Halkan jegyzem meg, hogy az intézményben évek óta nem működik izotópdiagnosztikai laboratórium. Bezárták.

Megint paranoid vagyok, de mennyire szeretnénk az önkéntes magánbiztosítás felé terelni a lakosságot? Ugyanis a fenti kép a még inkább esetleges és egyre kiszámíthatatlanabb állami ellátás irányába mutat. Értem én, hogy próbáljuk racionalizálni a betegutakat, de így biztosan nem fog menni. Nem is lehet az, ha azt sem tudja az államtitkárság /ÁNTSZ, hogy hol milyen osztály üzemel! Szükséglet, kialakuló kereslet, logikusan felépített struktúrájú, ehhez igazított, hatékony ellátás. Mikor kezdünk el ezen elvek mentén építkezni, hogy a kevésből több jusson oda, ahol valóban szükség van rá?

Lassan megfizethetetlenné válik az Egyesült Államokban az egészségügy és vele az egészségbiztosítás. Nem meglepő. Az Egyesült Államokban - egyedüliként az OECD országok közül - önkéntes magánbiztosítási rendszer működik. Ez, mint a neve is mutatja, a döntés jogát az állampolgárra hárítja; vásárol -e magának biztosítást, vagy sem. Ez elméletben nagyon jól hangzik, azonban két nagy veszélyt rejt magában; egyrészt könnyen "elszállnak" az egészségügyi kiadások, másrészt sokan kihasználják a méltányosság elvét és potyautasokká válnak. Nem nagy meglepetés, hogy mára mindkettő megtörtént. Az egészségügyi kiadások növekedése az 1970-es évektől vált központi problémává a fejlett országokban szerte a világon. Az OECD országok közül egyedül az Egyesült Államok választotta az önkéntes magánbiztosítás rendszerét és így szinte teljes egészében a magánszektorra épülő egészségügyi ellátást (pontosabban inkább megmaradt emellett, mivel már a második világháború alatt kialakult a mai rendszer elődje). Amerikai közgazdászok ugyanis szentül hitték, hogy a piaci verseny megfelelően reagál majd a keresletre és hatékonyan alakítja ki az egészségügyi ellátást a megfelelő minőség mellett. Az emelkedő kiadásokat az egyre nagyobb társadalmi lefedettséggel és az orvosi technológia fejlődésével magyarázták. A többi OECD állam eközben finanszírozási rendszereinek növekvő kiadásait, vagy annak ütemét döntően költségvetési korlátokkal, azaz zárt költségvetéssel próbálta csökkenteni (ezekben az államokban állami egészségügyi szolgálat, társadalombiztosítás, vagy kötelező magánbiztosítás a domináns rendszer) . Amerikában a társadalmi lefedettség növekedése lassan megállt, a kiadások azonban a nyílt költségvetés következtében szabadon, változatlan meredekséggel nőttek, míg a többi fejlett országban a növekedés üteme csökkent, sikerült kordában tartani a kiadásokat úgy, hogy a technológiai befogadások versenyben maradtak az amerikai rendszerével. A piac tehát önmagában nem volt képes kialakítani a megfelelő kereteket, mára a szolgáltatási árak irreálisan magasak, ezzel párhuzamban a biztosítások is lassan megfizethetetlenekké válnak, a magas önrész pedig sokszor a szociális biztonságot veszélyezteti. Ugyanakkor a rászorulók és az idősek ellátását az állam magára vállalja (MedicAid és MediCare), így az közkiadások is magasak, a világ legdrágább, elvileg magánfinanszírozású egészségügyi rendszerében a kiadások felét az állam állja. Egészségügyi kiadások a GDP százalékában (2010, OECD és WHO adatok):

Az USA egészségügyi kiadásai lassan elérik a GDP arányában számított 20%-os, lélektani határt. Egyelőre érdemi szemléletváltásra nincs kilátás, így kérdéses, hogy mikor fog megállni, vagyis inkább mérséklődni a folyamat. Ráadásul a hozzáférhetőség, esélyegyenlőség és méltányosság ebben a rendszerben kevéssé jelenik meg, szolidaritásról pedig szó sincs.


Mi a helyzet Európában?

Az öreg kontinensen az egészségbiztosítás mindenhol kötelező jellegű, vagy pedig adókból biztosított egészségügyi szolgálat működik, ez esetben az ellátás állampolgári jogon jár. Adóbevételekből működtetik az egészségügyet például az északi államokban (Svédország, Dánia, Norvégia), vagy az Egyesült Királyságban. Kötelező magánbiztosítás működik Hollandiában és Svájcban is. Hazánkhoz hasonlóan külön járulékokból, társadalombiztosításból fedezik az ágazat működését Ausztriában , Franciaországban, Csehországban, vagy például Szlovákiában.

Magyarországi viszonyok

Itthon tehát kötelező jellegű, járulékokon alapuló társadalombiztosítás működik, mely egy közös nemzeti kockázatközösségbe "folyik" be, ebből az alapból történik a forráselosztás, illetve a szolgáltatásvásárlás. Ez remekül hangzik, és sok országban megfelelően működik is. Magyarországon a jelenlegi, kb. 1400-1500 milliárdos egészségügyi alapnak mintegy 40-45%-át fedezik a befizetett járulékok (a maradékból pedig 30-35% költségvetési hozzájárulás)! Ez nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy összesen kb. 3,9 millió állampolgár fizeti a társadalombiztosítást (ez munkavállalói oldalon 4+3%-os terhet jelent, munkáltatói oldalon deklarált egészségügyi hozzájárulás jelenleg nincs). Egészségügyi ellátás szempontjából tehát 3,9 millió kereső tart el majd 10 millió embert! Tegyük hozzá a bevallott jövedelemből származtatott TB befizetésekkel. Nem csoda, hogy nehezen megy.

Míg az 1990-es években több nyugati ország, köztük például Franciaország vagy Németország adóbeszedéseken keresztül növelte a keresetekkel nem összefüggő jövedelmekre alapuló egészségügyi bevételeket, hogy az informális (fekete)gazdaság és a fokozódó "önfoglalkoztatás" mellett fenntarthassák az egészségügyi alapok bevételeit, addig Magyarország  - több más közép-kelet-európai állammal egyetemben - megszilárdította a foglalkoztatással összefüggő társadalombiztosítás intézményét. Amikor tehát mások kezdték felismerni a társadalombiztosításban rejlő veszélyeket és igyekeztek védekezni, hogy az egészségügy fenntarthatósága ne függjön ennyire a foglalkoztatástól, a fehér/fekete gazdaság arányától vagy az adózási fegyelemtől, hanem a valós jövedelmi viszonyok határozzák meg azt, addig kis hazánk ment tovább a kikövezett úton, úgy, hogy nálunk ráadásul a fenti negatív tényezők jóval hangsúlyosabban jelentek meg! (Hozzáteszem sok helyen megfelelően működik a társadalombiztosításra alapuló rendszer, magával az elvvel nincs baj.) Hol tartunk ennek következtében most? Idézet az Állami Számvevőszék 2006-os jelentéséből (Egészségbiztosítási alap ellenőrzése): "Az E. Alap állandósult és növekvő hiányát bevételi oldalon a járulékfizetői kör szűkülésére, kiadási oldalon az ellátások járulékfizetéssel nem fedezett növekvő igénybevételére, egyes ellátási kiadások aránytalan emelkedésére vezettük vissza. A teljes lakosság ellátását a mintegy 3,9 millió fő után fizetett járulékok és hozzájárulások 2002-ben 80%-ban, 2005-ben 70%-ban fedezték." Ez volt tehát 2006-ban, ma pedig már csak 40-45%-át fedezik a befizetett járulékok az E-alap kiadásainak. Azt hiszem nem sok magyarázatra szorul maga a tendencia,  az pedig, hogy mindez hova vezethet, nos az már kellemetlenebb kérdés. A gazdasági, szociális helyzetünk; az informális gazdaság magas aránya, a rossz adózási fegyelem, az idősödő társadalom és a magas munkanélküliség miatt hazánkban eleve különösen kedvezőtlenek a feltételek a foglalkoztatás-alapú biztosítási rendszer számára. Ideje lenne elgondolkodni az egészségbiztosítási alap bevételeinek fogyasztás-alapú hozzájárulással való kiegészítésen, akár a munkavállalói terhek csökkentése mellett, hisz a fogyasztása mindenkinek jobban tükrözi a keresetét, különösen a közép-kelet-európai régióban. Az egészségügy forgalmi adókból származó részleges vagy teljes finanszírozása ellen felhozható ugyan a finanszírozási méltányosság gyengülése, hisz a forgalmi adók természetüknél fogva regresszív adózást jelentenek (azaz a többet kereső jövedelmének kisebb százalékát viszi el a termék adója), azonban nem látom elég erősnek ezt az érvet a fent vázolt magyar társadalombiztosítási járulékfizetési viszonyok fényében. Arról nem is beszélve, hogy TB fizetés esetén bizonyos kereset felett járulékplafon lép be, innentől tehát itt is regresszív járulékfizetés történik, csak a plafon alatt arányos a befizetés. Igaz, a jelenlegi forgalmi adóterhek mellett nehéz lenne egy plusz adónemet bevezetni, legyen az bármilyen csekély is, de ez a téma már a fiskális politika tárgyalóasztalára való. A tendencia tehát magáért beszél. Nem a társadalombiztosítás intézményét kérdőjelezem meg, csupán felteszem a kérdést: Biztos, hogy a mi esetünkben ez a legmegfelelőbb struktúra? És ha ehhez ragaszkodunk, miért nem lehet fogyasztási alapú adókkal kiegészíteni azt, ne adj Isten csökkentve ezzel párhuzamosan a munkavállalói terheket, hogy a fogyasztás fokozódásával párhuzamosan lehessen bevételhez jutni?

A tegnapi,  hálapénz kialakulásának indokait firtató eszmefuttatásom után úgy gondoltam egy kicsit érdemes még mélyebbre ásni az egészségügyi ellátórendszerbe. Az egészségügyi mutatóink rendkívül rosszak, a nemrég megjelent friss egészségügyi kiadvány, a Health at Glance 2012 (OECD) is lesújtó képet fest a magyar lakosság egészségügyi állapotáról, még a régión belül is. Lassan ki merem jelenteni egyébként, hogy a fejlett világ egyik legpazarlóbb, legfenntarthatatlanabb struktúráját tudjuk magunkénak. Megpróbálom bemutatni néhány egyszerű adaton keresztül, hogy miért nem elég az az évi egyébként is pofátlanul szűk 1450 milliárd forintnyi közkiadás, ami az egészségügybe folyik, ugyanakkor miért nem érdemes ebbe a rendszerbe egy fillérrel sem többet bevinni. Ezt, így erőltetni ugyanis értelmetlen. Az egy dolog, hogy rossz a finanszírozási rendszer, torz ösztönzők irányítják a benne dolgozókat és az ellátáshoz való hozzájutás teljesen esetlegessé vált, ezeket a problémákat még majdnem mind meg lehetne oldani szemléletváltással, allokációs átalakításokkal és persze jelentős többletforrással. Ahhoz viszont, hogy egy országnak megérje többet áldozni az egészségügyi rendszerére, egy költséghatékony, jól működő és értelmes rendszert kell felépíteni. Itthon most már sajnos az alapoktól újragondolva. Megmutatom milyen rendszerre NEM gondolok, milyen rendszerbe NEM érdemes még több pénzt önteni, és miért nem sikerül áttörést elérni Betegségországban.

Az adatokat mind a WHO adatbázisaiból halásztam.

Születéskor várható élettartam: life expectancy.jpg

A pontos számok most nem is lényegesek, inkább a folyamatok dinamikája. A hetvenes éves elején Ausztriával (piros) és Csehországgal (zöld) "együtt" indultunk  (Magyarország természetesen a lila, azaz mindvégig a legalsó). Ausztria természetesen a szocializmus alatt igen nagy előnyre tett szert, de látható, hogy a kilencvenes évek elejére már Csehország is szépen lehagyott minket. A trend pedig folytatódott tovább a rendszerváltás után is; Csehország előnye mára körülbelül 3 év, Ausztriáé 6 év a születéskor várható élettartam terén. Az olló tehát egyre jobban szétnyílt; a leszakadás az unió többi tagállamától, sőt a régiótól is folyamatos.

100.000 főre jutó keringési betegségek, illetve daganatos megbetegedések okozta halálozási arányszám:

circulatory system SDR.jpg

malignant diseases SDR.jpg


Azt hiszem ez a két ábra sok magyarázatra nem szorul, egyértelműen "kiválóan" teljesítünk, kiugróan nagy hazánkban a 100.000 főre jutó halálozás mind a keringési betegségek, mind a rosszindulatú daganatok terén.

Végezetül pedig egy számított mutató, mely során azt próbálják megbecsülni, hogy mennyivel nőne a várható élettartam, ha a gyógyítható, tehát az elvben elkerülhető, 65 év alatti halálozásokat képes lenne megelőzni az adott egészségügyi ellátórendszer.

years reduction due to death at 65.jpg


Újabb kiugróan rossz eredmény.

Most pedig lássuk milyen erőforrásokkal próbáljuk mindezt rendbe tenni! Mi az, amit igazán súlyos és értelmetlen pazarlásnak nevezek?

A kórházi ágyak száma 100.000 főre

kórházi ágyak száma.jpg

A piros valószínűleg a leggazdagabb ország lehet. Ja, mégsem. A piros csapat a kék csapat harmadát költi fejenként egészségügyi kiadásokra (Magyarország 1000 dollár/fő/év, Svédország több, mint 3000 dollár/fő/év)! Ezt mégis hogy gondoljuk megfelelő minőségben prezentálni?

Ezek az ágyakat valahogy foglalni is kell (átlagos kórházi bennfekvési idő):

átlagos bennfekvés.jpg

Kihasználjuk tehát a rendszert, ebben nincs hiba, az ágyakon nálunk fekszik mindenki a legtovább. De meddig tervezzük úgy működtetni az egészségügyünket, hogy mindenkit a lehető legdrágább, és legkevésbé hatékony szinten, az aktív kórházi ágyakon fektetünk hetekig egy vérnyomás-beállítás, egy cukoranyagcsere-beállítás céljából, egy általános kivizsgálás okán, vagy egy hasi műtét előtt, mert a műtét napja mindig tolódik. A főorvos úrnak ma ugyanis közbejött más műtét...

Haladjunk hát tovább. Hány orvos-beteg találkozó zajlik évente egy főre átlagolva?

orvos-beteg találkozó.jpg

Remek dolog orvoshoz járni, nem igaz? Ismert jelenség szerte a világon, hogy az inaktív lakosság, tehát főként az idősek rendszeres programjává tud válni az orvoslátogatás, és nagyon sok esetben az ok csupán szociális. Hiába, remek a társaság. Itthon elképesztően sok felesleges orvos-beteg találkozó történik. A vizitdíj nem arra való, hogy plusz bevételt termeljen egy ágazatnak, hanem hogy valamennyire csökkentse az adott szolgáltatás árrugalmatlan jellegét, azaz kiszűrje vagy csökkentse az indokolatlan orvos-beteg találkozót. Ezen találkozók csupán egy részéért okolható a beteg, másik részéért az ún. szolgáltató indukálta kereslet a felelős; több találkozás, több hálapénz.

És végezetül ezt a csodálatosan értelmetlen, pénznyelő struktúrát hány orvossal próbáljuk fenntartani?

orvosok száma.jpg

A fenti országok közül egyedül Angliában jut kevesebb orvos 100.000 ezer főre, azonban láthattuk, hogy az ellátórendszerük szerkezete is racionálisabb. Ennek ellenére természetesen folyamatosan küzdenek is az orvoshiánnyal, és emelik a dolgozók számát. A lehető legtöbb kórházi ágy, a leghosszabb bennfekvéssel és a legtöbb orvos-beteg találkozó, mindez a legkevesebb orvossal. Minőség? Költői kérdés.

Egyetlen fontos dolog maradt még hátra. A WHO adatbázisban - bár próbáltam -, nem lehet színt választani. Hosszú perceket töltöttem el azzal, hogy megszerezzem Magyarországnak a sárga színt a hisztogrammokban, de nem sikerült. Pedig reménykedtem, hogy akkor jobb eredményt érünk el. Legalábbis a Játék határok nélkül-ben mindig sikerült. Itt a pazarlás a határtalan, viszont ez nem játék...

Tetszett a cikk? Kövessen minket a Facebookon!

1221-aging-doctor_vg.jpgBár egy korábbi posztomban már foglalkoztam a kényszernyugdíjazás kérdésével, tekintettel azonban az azóta történtekre újra felelevenítem a témát. A kormányzat elhatározta, hogy nem engedélyezi tovább a nyugdíjas korú (62 év, illetve 2010-től 65 év) közalkalmazottak számára a kettős juttatást (fizetés melletti nyugdíj), tehát aki betölti a nyugdíjkorhatárt, annak jogviszonya automatikusan megszűnik, köszönjük szépen az elvégzett munkát. Ez volt a kezdeti alapkoncepció, itt egyelőre még nem érintem az egészségügyet.

A közalkalmazotti státusz megítélése és - ha lehet így mondani - "fejlődése" a rendszerváltás utáni évek során meglehetősen érdekesen alakult. Ahogy kialakult itthon is a klasszikus piac, piaci verseny, annak minden előnyével és hátrányával, úgy idomult hozzá a munkaerőpiac is, a (nem közalkalmazotti) fizetések a piaci verseny szabályai szerint egyre magasabb szintet értek el, az életszínvonal és a fogyasztás szép lassan emelkedni kezdett. Az állami szférában azonban nem történt jelentős változás. Nem volt tapasztalható elképesztő erőfeszítés, hogy a szektor kereseteit a nyugati bérszínvonalhoz, bérszínvonal irányába emeljék. Az állami és a versenyszféra közötti aránytalanságot valahogy tehát oldani kell. A közalkalmazotti státuszt így egyéb, nem feltétlen anyagi előnyökkel kell(ett), hogy vonzóvá tegye a mindenkori kormány; rugalmasabb szabadságolások, rugalmasabb (rövidebb?) munkaidő, egyéb nem anyagi jellegű juttatások. Anyagiakban pedig a végkielégítés és a nyugdíjak melletti kényelmes munkalehetőség. Így tudta az állam megbecsülni, "kompenzálni" a közalkalmazottakat. Az utóbbi években azonban a közalkalmazottak bizony kezdték elveszíteni ezeket az előnyöket. Emlékezzünk csak a kormányzat próbálkozásaira a végkielégítések (visszamenőleges!) megadóztatásáról, melynek áldozatául eshetett volna számos közalkalmazott, hisz a javaslatban a "jó erkölcsbe ütköző" kifizetésekről volt szó (alapvetően természetesen jogos volt a felvetés az adott, konkrét, BKV-val kapcsolatos szituációban). De ki határozza meg, hogy egy évtizedek óta tanító, vagy a minisztériumban dolgozó közalkalmazottnak mennyi az, amennyi nem ütközik a jó erkölcsbe? Egyáltalán milyen jogi kategória a jó erkölcs?

Most pedig a munka melletti nyugdíj lehetőségét is elvették, persze csak a közalkalmazottaktól. Vagy lemaradtam a közalkalmazottak általános bérrendezéséről, felzárkóztatásáról a versenyszférához viszonyítva, vagy nagy a baj. Lehet, és kell is(!) arról vitatkozni, hogy egy jóléti államban, ahol a társadalom fokozatosan öregszik, meddig bírja a felosztó-kirovó rendszer a (nyugdíj)terheket, milyen intézkedésekkel lehet enyhíteni ezt a feszültséget (nyugdíjkorhatár emelésével, születések számának növelése révén egy egészségesebb korfa kialakulására való törekvéssel, vagy például a nemrég megszüntetett pénztári elemek beépítésével!), azonban jelen törvények szerint a nyugdíj, megfelelő szolgálati idő letelte után törvényi alapon jár. Ez lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz, lehet, hogy a munka mellett nyugdíjat is felvenni luxus, át lehet és előbb-utóbb át is kell gondolni az egész nyugdíjrendszert, de jelenleg jár. Egy meglehetősen koncepciótlan, megint rosszul kommunikált rendelettel, megint csak a közalkalmazottaktól (!) elvenni, méghozzá igen sokat elvenni finoman fogalmazva legalábbis nem úriemberhez méltó. Olyan ösztönzői rendszert kell kialakítani - mind munkáltatói, mind a munkavállalói oldalon -, hogy a ledolgozott évtizedek után csak annak álljon érdekében és szándékában tovább dolgozni, akinek munkája valóban értékes és nehezen pótolható. Ennek következetes tiltása azonban kissé merev gondolkodásra vall.


Az egészségügyben pedig még összetettebb a helyzet. A jelen állás szerint a munkaviszony (közalkalmazotti státusznál) a nyugdíjkorhatár elérésével automatikusan megszűnik, egyéni elbírálás alapján engedélyezhetik a nyugdíjas korú dolgozók további jogviszonyát, a kettős juttatás azonban az egészségügyben is tiltott. A nyugdíjkiesést mintegy kompenzálva azonban egyfajta ösztöndíjat kapnának az idősebb gyógyítók (?). Számos probléma van ezzel az egészségügyben.

Amennyiben valóban munkaerőhiány van jelenleg is, akkor nem veszíthetünk el egy dolgozót sem. Miért lesz olcsóbb az államnak ugyanakkora nettó keresetet biztosítani a körülbelül 6000-7000 érintettnek (ebben nincsenek benne a szakdolgozók!) ily módon, mintha azt nyugdíjból, nyugdíjalapból oldanák meg? Félek azért, mert a nyugdíjalapban ez az összeg bennmarad, legyen miből finanszírozni az újra felmerült 13. havi juttatást (közel a választás), az egészségügyi dolgozók kiesett keresetét pedig szép csendben megoldják az egészségügyi kasszából. Ha megkapják egyáltalán. Újabb bújtatott forráskivonás az egészségügyből. Ha pedig nincs szükség minden alkalmazottra, és az egyéni elbírálás nem csak színjátékot, de valódi elbírálást jelent, akkor pedig kinél lesz a döntés joga? Természetesen valahol a minisztériumban, azonban nyilván nem tudhatják, hogy az adott doktor milyen valós munkát végez, így intézeti javaslattal kerülnek majd be a nevek, így azonban nyilvánvaló, hogy az fog tovább dolgozni, akinek megfelelő kapcsolatai vannak, nem pedig az (vagy nem csak az), akire valóban szükség van. Az érdekek pedig az egyes szakmák között is nagyon különböző forrásokból fakadnak. A helyzet abszurditását mutatja, hogy vannak olyan területek (jellemzően például a nőgyógyászat), ahol egyes orvosok ún. önkéntes segítőként dolgoznak, tehát eleve fizetés nélkül végzik a munkájukat, miközben informális juttatások (azaz hálapénz) formájában jelentős bevételre tesznek szert. Nagyon sok helyen tehát nem azon múlik a kereseti színvonal "szinten tartása", hogy az illető kaphatja -e a nyugdíjat vagy sem, aprópénz ez annak a 10-15%-nak, akik a hálapénz nagyon jelentős részét megkeresik és természetesen a legtapasztaltabb, legrégebben dolgozó orvosi körből kerül ki ennek oroszlánrésze. Megalázó azonban az idős orvosi karra nézve, hogy 30-40 év gyógyítás után ilyen formában váljanak meg tőle, vagy kegyeskedjenek megengedni azt, hogy tovább gyógyítson, valamilyen fajta "majd megoldjuk egy kis ösztöndíjjal, majd lesz valahogy, még nem tudjuk hogy" módon, miközben minden sarkon azt halljuk, hogy lassan valóban nem lesz, aki ellássa a betegeket...

HEP-logo(final).jpg"Nincs valóságos esélyegyenlőség" - olvashatjuk Szabó Máté ombudsman véleményét a magyar hírlap cikkében. Ez természetesen egy nagyon hangzatos, sokatmondó kifejezés és mindannyian érezzük a saját, vagy hozzátartozónk bőrén, hogy mennyire igaz a kijelentés. De mit is jelent ez a kissé megfoghatatlan kifejezés? Milyen lenne az "igazi" esélyegyenlőség?

Az esélyegyenlőségnek, méltányosságnak számos megközelítése létezik, a hazai definíció szerint például messze nincs esélyegyenlőség az amerikai egészségügyben, ottani definíció szerint pedig nagyon is az van, jobban is mint itthon! Minden csak attól függ, mire vagyunk "berendezkedve", mit veszünk az esélyegyenlőség alapjául.

 A liberalizmuson alapuló esélyegyenlőség esetén csak a rászorultaknak kell a minimálisan szükséges ellátást biztosítani; tehát az államnak csak ott szabad beavatkozni, ahol az állam általi újraelosztás hatékonyabb lehet, mint a szabad piac.

A libertarianizmus alapja, hogy az egészségügyet más gazdasági szektorokhoz hasonlítja, legfontosabb értéke az egyéni szabadság, s a szolgáltatások csak az arra jogosultak számára elérhető.

A szocialista felfogás alapja természetesen a teljes állami szerepvállalás.

Az egalitarianizmuson alapuló esélyegyenlőség azt jelenti, hogy jövedelemtől és társadalmi státusztól függetlenül, a szükségletek alapján kell az egészségügyi ellátást nyújtani, a finanszírozásban pedig mindenki fizetési képességének függvényében vesz részt.

A hazai egészségügyi ellátás az egalitarianizmuson alapszik, tehát mindenki a képességeinek megfelelően fizet be egy közös kockázatközösségbe, s szükségletei szerint részesül az ellátásból a befizetett összegtől és társadalmi helyzetétől függetlenül. A szolgáltatási csomag pedig gyakorlatilag korlátlan hozzáférést biztosít az ellátások széles köréhez. A finanszírozásban az úgynevezett vertikális esélyegyenlőség érvényesül, tehát a nagyobb jövedelemmel rendelkezők nagyobb részét vállalják a befizetéseknek, bár az "adózás" nem progresszív, csupán arányos, tehát mindenki a jövedelmének adott hányadát fizeti. Az ellátásban pedig horizontális méltányosság érvényesül; az azonos szükségletekkel rendelkezők azonos arányban részesülnek a szolgáltatásokból.

Ez tehát az elmélet. Ezek alapján azt hiszem hosszasabb elmélkedés nélkül kijelenthetjük, hogy tényleg nincs valós esélyegyenlőség sem az ellátásban, sem a befizetésekben(bár ez inkább a rossz adózási hajlandósággal függ össze). Az 1970-es évektől kezdve kényszerül arra az egészségpolitika szerte a világban, hogy közgazdaságtani módszerek segítségével próbálja finanszírozhatóvá tenni a szolgáltatásokat és az ellátórendszert, több-kevesebb sikerrel. Azóta ugyanis egyre élesebben válik el - számos oknál fogva - az egészségügyi kiadások növekedésének dinamikája a nemzetgazdasági potenciál növekedésétől. Véleményem szerint ekkor szűnt meg a reális lehetőség arra, hogy valós, klasszikus értelemben vett esélyegyenlőség lehessen bármely egészségügyi rendszerben. Értem ezalatt azt az esélyegyenlőséget, amelyet a köznyelvben emlegetünk, tehát mindenki befizet egy összeget, amelynek befizetésére a valós jövedelme alapján(!) kötelezett, majd mindig, minden állampolgár, szociális státuszától függetlenül megkapja a szükségletei szerinti ellátást. Az igen gazdag országok (jó példa a skandináv országok egészségügye) még most is viszonylag jól tudják tartani ezt az elvet, de természetesen ott sem tökéletes a rendszer és hatalmas áldozatok árán tartható csak fenn. Az Egyesült Államok a libertarianizmus útját választotta, amely alapján az esélyegyenlőség valóban megvalósul a tengerentúlon, ám mindenki csak akkor jogosult ellátásra, ha befizette a borsos árú magánbiztosítást. Mindezek következményeként az egészségügyi kiadások GDP viszonyított aránya az USA-ban lassan eléri a 20 százalékot (a legmagasabb a világon), egészségügyi mutatóik pedig közel sem korrelálnak ezzel. Sőt! A tengerentúlon megtörtént az, ami számomra az utóbbi idők egyik legmegdöbbentőbb egészségügyi vonatkozású híre volt: az USA-ban a legalacsonyabb képzettségű és szociokultúrális helyzetben élő réteg születéskor várható élettartama a korábbi évekhez képest csökkent! A mi definíciónk szerint tehát az Egyesült Államokban távolról sem valósul meg az esélyegyenlőség elve, azonban saját meghirdetett értékrendjüket, a libertarianizmust jobban alkalmazzák  mint mi a magunkét.

Az itthoni viszonyok között az esélyegyenlőség hiányának hátterében nem csak az egészségügyi ágazat hibái állnak, a nagy mértékben eltérő szociális-társadalmi és gazdasági helyzet, az eltérő földrajzi helyzet, családi állapot, életkor, sőt a nem is befolyásolja az ellátások hozzáférhetőségét. Az egészségügyi rendszer "saját" hibái pedig leggyakrabban a szűkös forrásokból adódnak; ez alakította ki az újabban gyakorlatilag legalizált hálapénz rendszerét, a torz finanszírozási rendszert (mely mára odáig fajult, hogy egyes esetekben a finanszírozási szükségletek határozzák meg a terápiát, nem pedig a beteg biológiai szükségletei), a kapacitások szűkösségét és a humánerőforrás-hiányt.

A rohamosan növekvő forrásigény és az ehhez képest aránytalanul kicsi gazdasági teljesítő-képesség egyensúlyba hozása egy nagyon hosszú távon kezelendő feladat. Azonban itthon az igazi baj a problémák "eltagadása", negálása, a hallgatás, amely a rendszert (személyes érdekek okán) tovább támogatja és változatlanul fenntartja. A lehetőség meg nem adása arra, hogy aki teheti, az igenis fizethessen be a hatalmas deficittel működő állami rendszerbe, igenis használjuk ki a szabad kapacitásokat és nézzük meg, hogy hol folyik valóban pazarló gazdálkodás (vagy inkább hol nem). A lehetőség meg nem adása arra, hogy aki megteheti igenis fizethessen kiegészítő biztosítást és juthasson extra szolgáltatásokhoz egy jól felépített és szigorúan ellenőrzött magánbiztosítói rendszerben, így tehermentesítve (a továbbra is kötelezően fizetendő!) TB-kasszát. Ja, mert ez nem lenne összeegyeztethető az esélyegyenlőség elvével? Helyette inkább elveszi a lehetőséget mástól az eleve szűkös kapacitásokkal működő állami rendszerben. Mert el fogja. A rendszer nem attól lesz méltányos, ha senkinek nem engedjük, hogy saját forrásaiból többet vagy másképp fogyasszon, ha ezt nem más terhére teszi! Az esélyegyenlőség lehetőségét mi magunk vesszük el azzal, hogy évtizedek óta hitegetjük magunkat az egalitarianizmus elvének fenntarthatóságáról valós szerkezeti átalakulások és jelentős forrásbővítés nélkül, miközben az elmúlt 20-30 év alatt ugyanolyan piaci viszonyok mellett voltunk-vagyunk kénytelenek fenntartani a saját egészségügyi rendszerünket, mint bárki más a világon. Csak mások, ellentétben velünk, legalább őszintén bevallják a változás szükségességét, próbálkoznak és keresik a megoldást...

TVK.jpgA mai napon jelent meg egy írás a medicalonline.hu portálon, miszerint egy újabb rendelet alapján az egészségbiztosítási pénztár megszigorítja a volumenkorlát 100 százaléka utáni teljesítések kifizetését. Mi volt az eddigi gyakorlat és mit jelent mindez?

Az egészségügyi szolgáltatók, kórházak, rendelőintézetek a fenntartáshoz szükséges finanszírozást több forrásból kapják. Ennek legnagyobb része a OEP-től kapott tételes finanszírozás, kisebb része pedig az épp aktuális fenntartó általi befizetések (önkormányzat, kormányzat). Ebből a bevételből kell az intézeteknek kifizetni a szakmai eszközöktől és felszereléstől kezdve a béreken, gyógyszeren keresztül a közüzemi számlákig mindent. Hozzáteszem van olyan intézet, ahol ezeknek a bevételeknek több, mint 90 százaléka bérköltségre megy el! A járó- és fekvőbeteg szakellátás finanszírozására (az OEP részéről) ún. teljesítmény-alapú finanszírozási rendszert alakítottak ki, melynek lényege - ahogy neve is mutatja - hogy az ellátás finanszírozása a biztosító részéről a szolgáltató felé a lejelentett teljesítmény után és alapján történik. Persze az egyes beavatkozások után finanszírozott összeg sok esetben még magát az anyagköltséget sem fedezi... Ezek után elég hamar fény derült arra, hogy - lévén a szolgáltató legnagyobb bevételi forrása a teljesítményfinanszírozás - a kórházak a minél több ellátás, tehát a lehető legnagyobb "output" előállításában lettek érdekeltek. Hiszen a legnagyobb költség, a személyi jellegű kiadások, illetve a közüzemi költségek havi szinten egyébként is változatlanok, a növekvő teljesítmény mellett emelkedő működési költségek pedig arányaikban elmaradnak az előzőektől, ráadásul a beszállítói hitelekkel nagyobb is a lehetőség a kifizetésekkel való késedelemre. A nagyobb bevétel reményében tehát maximalizálták a teljesítményt és a kapacitások kihasználtságát. Ez természetesen rövid távon is a költségek gyors emelkedéséhez vezetett, a lejelentett teljesítmények kontrollja pedig igen nehézkes volt, megoldásként tehát a kormányzat kénytelen volt meghatározni egy korlátot (teljesítményvolumen korlát-TVK) ; eddig és nem tovább, az egyes egészségügyi intézmények ennyit és ennyit teljesíthetnek (ez az intézkedés rögtön kiváló táptalajként szolgált különféle lobbitevékenységre az intézetek részéről). Az eddigi rendszerben az aktív fekvőbeteg intézményekben a meghatározott TVK plafon (100%)  feletti 10 százalékot még finanszírozta az OEP, igaz, ekkor már csupán az alapfinanszírozás 30 százalékát fizették ki.

Kialakult tehát Magyarországon egy olyan teljesítmény-alapú finanszírozás, amely véleményem szerint független a teljesítménytől, a valós kereslettől és a kapacitásoktól is, ráadásul mindezt sikerült egy olyan torz ösztönzői rendszerbe ültetni, hogy az szolgáltatók egyetlen érdeke a minél magasabb progresszivitási szinten történő, azaz minél drágább ellátás. Miért állítom mindezt?

  • Független a teljesítménytől, mert gyakorlatilag minden kórház minden osztálya túlteljesít, nem ritka a korlát 100 százalékos túllépése sem, hisz a korlát  - köszönhetően az egyre szűkösebb erőforrásoknak - igen alacsony, ugyanakkor számos olyan eset van, amikor a beteg ellátása nem TVK kérdése, nem számít, hogy hogy áll "az osztály kerete" . Ezek az ellátások nem kerülnek kifizetésre semmilyen forrásból! A finanszírozás tehát egy bizonyos (elég alacsony) szintig követi a teljesítményt, majd töredékét és végül semmit nem fedez.

  • Független a kereslettől, hisz legtöbb esetben hosszú várólisták után juthatunk csak hozzá (sokszor későn) a megfelelő diagnosztikához vagy terápiához. Fűnyíró elv szerint korlátozzák tehát a hozzáférhetőséget.

  • Ezzel összefüggésben független a kapacitásoktól is, hisz a kihasználtság van, ahol 100 százalékos, de sok helyen maradnak kihasználatlan kapacitások, éppen a fenntartói források szűkössége, tehát az alacsony TVK okán. Kihasználatlan kapacitások esetén tehát éppúgy kialakulhat a hosszú várólista, mint ahogy kialakulhat elégséges forrás melletti szűkös kapacitás esetén is.

  • Minden szereplőnek, az alapellátó háziorvostól a szakrendelőn keresztül a fekvőbeteg-ellátást végző intézetekig a beteg mind magasabb szintre "nyomása" az érdeke a fenti tényezők miatt; az eleve deficitet gerjesztő finanszírozásnak köszönhetően egész egyszerűen nem éri meg ellátni a beteget, ha az ellátás már egy kicsit is több erőforrást is igényelne. A magasabb szintű ellátás pedig feleslegesen magas költséget jelent, nem is beszélve a beteg által indokolatlanul igénybe vett kórházi ágyról, táppénzről, sokszor hosszabb gyógyulásról és ezáltal hosszabb munkaidő-kiesésekről.

A rendeletben foglalt változás pedig igen egyszerű. 2013 januárjától az aktív fekvőbeteg-ellátásban 110% helyett csak 104 százalékig finanszíroz az OEP és a túlteljesített 4 százalékot is csupán az alapdíj 25 százalékában finanszírozza az eddigi 30% helyett. A járóbeteg ellátásban a maximum a TVK 108%-a lett, a 8 százalékos túllépést pedig 20%-ban finanszírozza az egészségpénztár (korábban 110%-ig 30%-ot, majd 120%-ig 20%-ot fizettek ki).

Következményként véleményem szerint egyrészről még hosszabb várólisták, rosszabb kórházi körülmények és még nagyobb betegelégedetlenség várható. Másrészről a csökkentett finanszírozás révén a beszállítói hitelállomány elkerülhetetlen növekedése tovább fokozhatja mind a beszállítói árak növekedését (ne legyünk naívak, a beszállítók a kiesett bevételeik, vagy az esetlegesen felvett saját hiteleik kamatait is kénytelenek az árba építeni), mind pedig a súlyos tartozások között minduntalan kialakuló korrupció mértékét. Mindezt néhány milliárd forint megspórolása érdekében.

Mindezek után tovább fog nőni ugyanakkor az igény (vagy nevezzük kényszerített keresletnek?) a magánszolgáltatások és a magánbiztosítások iránt, amelyeket egyébként éppen 2013 január 01-től biztosíthat a munkáltató adómentes juttatás formájában. Általában nagyon távol áll tőlem mindenféle háttéralkuk vízionálása és összeesküvés-elméletek gyártása, de a jelen helyzet engem is egyre inkább errefelé sodor... Hisz így egyre több ember fogja feltenni magának (részben jogosan) a kérdést: minek is fizetem a társadalombiztosítást? És miért is ne igényeljek magánbiztosítást?

Szerző: dr. Bálint Botond, Társzerkesztő: Szász Levente F|M|E egyesület hivatalos blogfelülete

Kövesse a blogot a Facebookon!

Címkefelhő

egészségügy (26),GDP (8),költséghatékonyság (6),onkológia (5),hálapénz (5),magánbiztosítás (5),humánerőforrás (4),magánszolgáltatás (4),finanszírozás (3),TVK (3),mHealth (3),forrásteremtés (3),konferencia (3),mobile health (3),ehealth (3),korrupció (3),PET (3),FME egyesület (2),védőoltás (2),magánkiadás (2),halálozás (2),humánerőforrás-krízis (2),Szócska Miklós (2),innováció (2),e-alap (2),jövő (2),betegjogok (2),adó (2),Kondratyev-ciklus (2),orvoselvándorlás (2),alapellátás (2),beszállítói_hitel (2),kettős_juttatás (2),CT (2),rendelet (2),háziorvos (2),ombudsman (2),nyugdíj (2),orvoshiány (1),orvosi bérek (1),rezidensszövetség (1),Peterfy Sandor utcai korhaz (1),humán erőforrás-krízis (1),eutanázia (1),transzparencia (1),bizalom (1),fejátültetés (1),társadalombiztosítás (1),béremelés (1),tablet (1),alkohol (1),dohányzás (1),egészségi állapot (1),WHO (1),szakmai minimumfeltételek (1),ÁSZ (1),daganat (1),e-health (1),közfinanszírozás (1),META (1),kegyes halál (1),multimédia (1),hatékonyság (1),Ausztria (1),enesazegeszsegugy (1),társadalom (1),cloud (1),magánkórház (1),OEP (1),gamification (1),reform (1),magánegészségügy (1),magánbiztosító (1),VIP (1),Laborom (1),Healthcare (1),Egészségügy (1),okos (1),Innovation (1),Smart Healthcare (1),interjú (1),applikáció (1),magánellátás (1),uzsoki (1),gazdasági válság (1),mortalitás (1),incidencia (1),digital health (1),születésszám (1),BAZ megye (1),miskolci kórház (1),rezidens szövetség (1),kiszolgáltatottság (1),HIV (1),mhealth (1),laborom (1),TASZ (1),páciens (1),patient (1),vállalkozói jogviszony (1),csecsemőhalál (1),Primary Care Trust (1),nyugdíjtörvény (1),kardiológia (1),MRI (1),jogszabály (1),kettős juttatás (1),TEK (1),várólisták (1),kenyszernyugdijazas (1),pacemaker (1),kórházi adósság (1),forráshiány (1),egészségnyereség (1),gyógyszeripar (1),Méltányosság (1),onkológiai terápia (1),beszállítók (1),nővérhiány (1),ÁNTSZ (1),korkedvezmény (1),járulék (1),kettős_finanszírozás (1),MR (1),önkéntes magánbiztosítás (1),tarsadalombiztositas (1),kórházi_ágyak_száma (1),pazarlás (1),egészség (1),gyógyszer (1),esélyegyenlőség (1),tandíj (1),kiadáscsökkentés (1),indikáció (1),gyógyszerkassza (1),biológiai_terápia (1),célzott_terápia (1),kiadások (1),co-payment (1),Beveridge-rendszer (1),képalkotó_diagnosztika (1),Hepatitis A (1),kötséghatékonyság (1),NHS (1),3d printing (1),additive manufacturing (1),nagy-britannia (1),járvány (1),fertőző májgyulladás (1),oltási rend (1),járványügy (1),kormányhatározat (1),influenzajárvány (1),gazdasági társaság (1),kényszernyugdíj (1),bérkiegészítés (1),életpályamodell (1),beszállítói hitel (1),exoszkeleton (1),cianobaktérium (1),BCI (1),csucstechnologa (1),PCR (1),Hepatitis (1),virologia (1),modern orvostudomány (1),betegutak (1),hitel (1),adósság (1),járulékbevétel (1),beruházás (1),fejlesztés (1),HBCS (1),unios forras (1),OECD (1)

Követők

qaly otaku nagypepi

Utoljára kommentelt bejegyzések

Utolsó kommentek