szike

Egyre több barátom, ismerősöm kerül abba a helyzetbe, hogy egy-egy képalkotó vizsgálatra (CT, MR, PET, sőt, ma már az ultrahang esetén is) csak hosszú hónapok múlva kap időpontot, aminek következtében - ha teheti - magánintézményt keres fel a vizsgálat elvégzése céljából. Teszi ezt úgy (ahogy korábbi posztomban is írtam), hogy közben természetesen fizeti a kötelező társadalombiztosítást is. A problémának ez az egyik, pénzügyi aspektusa. Nagyobb aggodalomra ad okot az, hogy milyen mértékben halad előre azok betegsége, akik kénytelenek kivárni a sorukat. Mind a jó- mind természetesen a rosszindulatú megbetegedések esetén visszafordíthatatlan károkat okozhat több hónapnyi késedelem, nem csak a beteg számára, de súlyos pluszköltséget okozva később az egészségkasszának is.

Az ok(ok). A várólisták kialakulásában alapvetően néhány egyszerű tényező játszik szerepet, persze a kép mindig árnyaltabb, de maradjunk az egyszerű okoknál. Legszerencsésebb helyzetben nem pénzügyi okok miatt alakul ki várólista, csupán a szűkös kapacitások miatt "torlódnak fel" a betegek. Ez a helyzet beruházásokkal, a kapacitások bővítésével bizonyos idő alatt megoldható. Szerencsétlenebb helyzet a forráshiány, amely előidézhet várólistákat szűkös kapacitás okán is, de megfelelő kapacitások mellett is, ha a működtetésre, az infrastruktúra kihasználására nincs megfelelő keret. Itthon a két utóbbi ok "keverékével" van dolgunk. A helyzet legegyszerűbb szemléltetése végett összegyűjtöttem néhány EU tagország, illetve az Egyesült Államok adatait a CT, MR és PET berendezések számát illetően ( berendezések száma/1 millió fő, 2010, OECD ). Mind a CT, mind az MR, mind pedig a PET berendezések tekintetében igen szomorú hazánk helyzete, a technikai felszereltség rossz és elavult.

Jól látható tehát a lemaradásunk, és érthető a hosszas várakozási idő is. A "gond" csak az, hogy az egyre informáltabb és tudatosabb betegek, mint egyre jobban informált "vásárlók" az egészségügyet is egyre inkább szolgáltatás jellegű juttatásként fogják fel, nem pedig valamely csodálatos, misztikus kegyként, felismerve azt, hogy a több hónapos várakozás, majd a kórházban több órás ücsörgés és a kétes hangnem távolról sem tekinthető normálisnak vagy európainak. Ez különösképp a képalkotó diagnosztika területén segítette elő a magánszolgáltatások elterjedését, köszönhetően annak, hogy a magánszolgáltatók ezen a szakterületen fogadhatnak OEP-finanszírozott beteget is, amit a viszonylagosan jó finanszírozás okán természetesen meg is tesznek. A valódi piaci verseny hiánya miatt azonban érdemi minőségi versengés sajnos egyelőre nem alakult ki. Ahogy korábban is említettem aki megteheti a TB fizetése mellett és ellenére elmegy több tízezer forintért magánszolgáltatóhoz, hogy időben és kulturáltabb körülmények között jusson eredményhez. Aki pedig kénytelen kivárni azt a néhány hónapot annak (ha valóban beteg) időközben biztosan romlik az állapota, és ez a késlekedés sokszorosan bosszulja majd meg magát a finanszírozó számára is egy jóval költségesebb és hosszadalmasabb terápia formájában.

Sokan járnak, járunk mind gyakrabban privatizált, magánkézben lévő szakrendelőkbe, néhány szakmában, mint például a nőgyógyászat kifejezetten elterjedt formája ez a betegellátásnak. A privát, for-profit egészségügyi ellátás természetes jelenség, a világon máshol is megjelenik, betegek és szolgáltatók egyaránt előnyhöz jutnak általa. Itthon olykor viszont néhány alapvető gond merül fel...

1. a kettős finanszírozás: amennyiben "fizetős" egészségügyi szolgáltatót veszünk igénybe soha ne mutassunk be TAJ-kártyát! Számos privát szolgáltatónál elkérik a beteg TAJ-kártyáját, holott ez az irat egy általunk fizetett másik (állami) biztosítóval kötött megállapodásunk "bizonyítéka", segítségével az állami intézmények által biztosított szolgáltatásokat vehetjük igénybe, ehhez a privát szolgáltatónak semmi köze! Végeredményként pedig számos esetben az általunk fizetett díjon felül a magánszolgáltató az OEP-el kötött szerződés és a TAJ-számunk alapján az egészségügyi alapból újabb összeget zsebel be.

2. a megfelelő központosított, standardizált szakmai minőség-ellenőrzés hiánya: ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyes szolgáltatók, magánrendelők ne felelnének a hivatalos minőségvédelmi vagy higiéniai előírásoknak. Ellenben viszont a szigorúan vett szakmai kontroll jelenleg véleményem szerint nem megfelelően biztosított, a betegek szakmai érdekvédelme legalábbis hiányos. Elég ehhez az egyik leginkább kedvelt, viszonylag jól finanszírozott, és ezért sok helyen "kiszervezett" szakmát, a (for-profit) képalkotó diagnosztikát felhozni példaként; a cél a minél több OEP finanszírozott, illetve "fizetős" beteg vizsgálata adott időn belül, a legkevesebb költséggel. Végeredményben pedig ez óhatatlanul minőségromláshoz vezet, aminek csakis a beteg issza meg a levét, akár fizet, akár nem.

3. az egyik legnagyobb gond pedig  véleményem szerint az, hogy a lakosság, annak ellenére, hogy fizeti a biztosítást (legalábbis az a közel 4 millió lakos...) egyre inkább rá van kényszerítve arra, hogy magánszolgáltatásokat vegyen igénybe, azaz kettős finanszírozás folyik az ágazatban; hiába fizet, a volumenkorlátozás miatt egyszerűen nem jut hozzá az ellátáshoz. Odáig jutottunk, hogy hónapokat kell várni egy endokrinológiai szakrendelésre, egy aspirációs citológiai vizsgálatra (onkológiai diagnosztikára), vagy a képalkotó diagnosztikára. Mire a diagnózis feláll, a terápia költsége jó esetben sokszoros, rossz esetben pedig már késő... Lassan már a fekvőbeteg szakellátásban is megjelenik a kereslet a "fizetős" szolgáltatásokra (a nagyobb költségek ellenére).

Persze számos problémát lehetne még felvetni az itthoni, egyelőre elég esetlegesen és átláthatatlanul működő privát egészségügyi szolgáltatói "hálózattal" kapcsolatban. Jómagam nem vagyok a magánszolgáltatások ellen, sőt,  emellett az állami egészségügy mellett sajnos mind nagyobb szükségét látom, és hiszem, hogy a magánbiztosítások térnyerésével egyre nagyobb szerepet is fog kapni a kérdés. Pont emiatt érzem sürgetőnek hogy egy átlátható, jól szabályozott és mindenki számára világos határok mentén felépült egészségügyi magánszolgáltatói rendszer táruljon elénk. Ez mind a szolgáltatók, mind a biztosítók, mind a betegek jól felfogott érdeke, a piacba vetett bizalom és biztonságérzet nélkül még az említett kényszerítő tényezők ellenére is elképzelhetetlen tartom, hogy megjelenjen a  magánbiztosítások iránti megfelelő kereslet.

A szakemberek 80 milliárd forintra becsülik a jelenlegi kórházi adósságállományt, melynek körülbelül a fele lejárt tartozás, írja a népszabadság online. Évtizedes probléma az egészségügyi ágazat folyton újratermelődő adósságállománya, és nem nehéz belátni, hogy a rendszer életben maradásához valóban nagyban járul hozzá a beszállítók jóindulata is. Kérdés természetesen, hogy ez meddig tart, mikor mondják azt, hogy eddig, és nem tovább? A véleményemért sokan nem fognak szeretni, de ideje kimondani néhány nem igazán népszerű gondolatot...

A kórházak újratermelődő adósságai kettős forrásból fakadnak; egyrészt lehetetlen úgy fenntartani egy intézményt, hogy az egyes vizsgálatok, beavatkozások finanszírozása sokszor az eszközköltséget sem fedezi, a dolgozói bérről vagy a közműdíjakról nem is beszélve. Ráadásul az eszközköltség is egyre magasabb, ha a beszállítóknak szintén hitelhez kell nyúlniuk, mert a piacról nem tudják finanszírozni saját magukat (tekintettel ara, hogy a kórházak nem fizetnek), s ezt be kell építeniük az árazásukba. A tételes finanszírozási összegek pedig deklaráltan nem tartalmazzák az eszköz- és épületamortizáció költségeit, ezt elvileg a fenntartó - azaz eddig az önkormányzatok, most az állam - feladata lenne pótolni. Másrészt pedig a kórházak vezetői nem érdekeltek abban, hogy egész évben rendkívül szoros költségvetéssel dolgozva, a dolgozókat is nyúzva, fogcsikorgatva kihozzanak a kórházból egy fenntartható büdzsét (vagy legalábbis egy alig veszteségeset), hisz a többi kórház kényelmesen, a tartozását felhalmozva úgyis megkapja év végén a konszolidációt. Arról nem is beszélve, hogy következmények nélkül marad bármiféle, fogalmazzunk úgy, "rosszul menedzselt" kórházi költségvetés; ugyanazok a felső vezetők ülnek, olykor más-más székekben, akik rátermettségüket már éppen elégszer bizonyították egy korábbi poszton (természetesen a kijelentés nem általánosítható, de sok esetben sajnos igaz). A jelenlegi helyzet pedig, többek között az átláthatatlan tartozásoknak köszönhetően, a korrupció melegágyát képez(het)i. Sem a finanszírozási rendszerhez, sem a rendkívül kompetens vezetői réteghez nem nyúlt hozzá még soha senki. Pedig - tegyük hozzá - a jelenlegi szűkös források mellett különösen fontos lenne a pazarlásmentes gazdálkodás, ennek ellenére nap mint nap kerülnek elő visszaélésekről szóló, vagy azokat sejtető sajtóhírek. A saját egészségünk védelme érdekében befizetett adóforintok talán a legértékesebbek, ezek felelősségteljes kezelése mindannyiunk érdeke, ennek ellenére ebben az ágazatban folyik véleményem szerint az egyik legkevésbé átgondolt és legkevésbé ellenőrzött forrásallokáció (főként mikroallokációs szinten természetesen). Ideje lenne egy jól átgondolt, és szakmailag megalapozott (szemlélet)váltásnak, mert egy rossz rendszert megjavítani még mindig kevesebb fájdalommal, munkával és tőkeigénnyel jár, mint romokból egy újat építeni...

"Újabb állásokat kínál a német egészségipar" írja a medicalonline.hu. Az ágazatban "...mintegy 55 ezer új munkahely létesül 2013-ban. A növekedési kilátásokat szinte csak egyetlen kockázati tényező teszi bizonytalanná, a szakemberhiány. Az ágazat minden második vállalata ebben látja növekedési terveinek legnagyobb kockázatát..."olvasható a cikkben. Ez rendkívüli "elszívóerőt" jelent más - természetesen elsősorban közép- és kelet-európai - munkaerőpiacokat tekintve.

De miért növekszik ilyen óriási ütemben az egészségipar iránti kereslet?

1. Korábbi posztomban már említettem, hogy az egészségiparban, legalábbis a közvetlen betegellátásban a szakember, a szakdolgozó nem helyettesíthető gépekkel, és a szakma szubspecializálódásával illetve  technológiák fejlődésével egyre nagyobb a szakdolgozói igény.
2. Folyamatosan nő az egészségipar termékei iránti igény. Pontosabban egy termék iránt, ez pedig az egészség. Egészségügyi szolgáltatásokra ugyanis nincs igény. Biztosan semmi igény egy sugárterheléssel járó CT-re, nincs igény a vakbélműtétre és a racionális fogyasztónak biztosan nincs igénye a fogtömésre sem. Igény csakis az egészségre van, minden ehhez vezető eszköz csak a közvetett utat testesíti meg. Hozzáteszem ezt az utat kell minél költséghatékonyabban megtenni. Az egészség, mint termék iránti igény pedig a társadalmak elöregedésével és "informáltabbá" válásával, valamint a növekvő elvárásokkal párhuzamosan exponenciálisan nő. Észrevehetjük, hogy ez ráadásul ördögi kör, a jobb ellátás hosszabb várható élettartamot eredményez, ami végül még nagyobb keresletet és költségnövekedést generál.
3. Szükségtelenül, de szintén nő az igény egyes problémák "medikalizálódása" okán, a legkülönfélébb panaszok és tünetek következtében is orvoshoz fordulunk, holott sok esetben ez indokolatlan lenne. A WHO egészségdefiníciója alapján is („Az egészség nem csupán a betegségek hiánya, hanem a teljes testi-, lelki- és szociális jóllét állapota.”) látható, hogy az egészségipar, egészségügyi ellátás fogalomkörének határai jelentősen kitolódtak.
4. A második világháború után a jóléti államokban gyakorlatilag korlátlanná vált  a hozzáférés az egészségügyi szolgáltatásokhoz, ami szintén jelentősen hozzájárul az egészségipar jelenlegi növekedési pályájához.
5. A "betegért mindent meg kell tenni, ami emberileg lehetséges" elv is az ágazat iránti kereslet egyik mozgatórugója.
6. Káros ugyan, és nem közvetlen az igények növekedéséből fakad, de helyenként jelentős "felhajtóerő" a finanszírozási tökéletlenségekből adódó ún. szolgáltató indukálta kereslet. Értem ezalatt azt, ha az aktuális szolgáltató a teljesítmény alapú finanszírozás következtében abban érdekelt, hogy minél több beteget lásson el/minél több beavatkozást végezzen.

A fenti lista természetesen nem teljes körű, de láthatjuk, hogy az egészségipar növekedésének hátterében jól megfogható okok állnak, a tendencia pedig jelenleg egyértelmű. Érthető tehát, hogy - többek között - a német egészségügyi ágazat munkaerőigénye is jelentős ütemben nő. Bajban lesznek tehát továbbra is a szegényebb államok - köztük Magyarország is - ha meg akarják tartani a jól képzett szakdolgozóikat, márpedig anélkül minőségi egészségügyi ellátást biztosítani lehetetlen. Jelenleg az egészségügy hozzájárulása a hazai GDP-hez közvetlenül 6% feletti, közvetetten a 8%-t is eléri (a kiadásoknak pedig csak 5% alatti részét teszi ki!). Nemzetgazdasági szinten is igen jelentős ágazatról van tehát szó, mely százezres nagyságrendű dolgozót foglalkoztat.

Mi várható a jövőben? Neves közgazdász szakemberek szerint az egészségipar lesz a következő, hatodik ún. Kondratyev-ciklus motorja (7. oldal). Kondratyev orosz közgazdász (344. oldaltól) szerint ugyanis a gazdaságban uralkodó hosszútávú ciklusok viszonylagos szabályossággal követik egymást, a fellendülést pedig egy-egy feltörekvő iparág biztosítja. Jelenleg egyértelmű mélyponton vagyunk, a következő fellendülést pedig számos közgazdász az egészségipartól várja. Az egészségügy tehát kiemelten fontos, egyre fontosabb téma nem csak személyes érdekünkből kifolyólag - hisz mindenkit érintő ágazatról van szó - de makrogazdasági és nemzetközi szinten egyaránt.

"Eredményes volt Szabó Máté ombudsman kérése, a kormányzat pénteken visszavonta a rákbetegek gyógyszerezését újraszabályozó rendelettervezetet." Írja a népszabadság online. Ugyanakkor pedig: "Két év alatt kétmilliárdról tizenkétmilliárdra nőtt a gyakran rákbetegeknél is használt úgynevezett biológiai terápiák költsége." Az OEP gyógyszerkasszája pedig ötszörösére növekedett az utóbbi másfél évben. Ja mégsem. Az Egészségügyi alap forrásai, a kormány által az egészségügyre fordított kiadások pedig örülhetünk, ha reálértéken maradtak.

Tényleg ilyen iszonyatosan nehéz felfogni, hogy ez mit jelent?? Ha tíz embert szeretnénk megvendégelni kaviárvacsorára minden évben egy alkalommal 10 ezer forintból, de hirtelen a kaviár ára tízszeresére emelkedik, akkor vagy nem fog jutni mindenkinek a kaviárból, vagy mindenkinek jut, de csak zsíros kenyér. Hihetetlen mértékben fejlődnek az egészségügyi technikák, ami azt jelenti, hogy iszonyatos mértékben drágulnak is, amivel nem tud lépést tartani egyik ország gazdasága sem. Vagy többet kell fordítania a bruttó nemzeti össztermékéből, vagy szűkíteni, racionalizálni kell a szolgáltatási csomagot. Nincs más út. Ez nem akarat és sajnos nem méltányosság kérdése!!! Abszolút arrafelé tartunk, hogy a szűkösség okán puha sorolással fog eldőlni, hogy ki kaphat drágább kezelést, azaz egyéni érdekérvényesítés lesz, ami mindannyian tudjuk mit jelent. Így legalább világos viszonyok mentén dőlt volna el...Komolyan azt gondoljuk, hogy a világ legdrágább, legfejlettebb technológiái mindenkinek azonnal elérhetőek?? Itthoni finanszírozási keretekből??

Kétmilliárdról tizenkétmilliárdra!! Hatszorosára. Két év alatt. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy NINCS ENNYI PÉNZ. Óriási különbség van a GDP növekedési üteme, és az egészségügyi kiadások forrásigényének növekedése közt. Ha egy szolgáltatói szektorban, jelen esetben az egészségügyben egy fajta kezelésből megvesszük a legjobbat, a legdrágábbat és azt mindenféle korlátozás és racionális indok nélkül adjuk mindenkinek, annak is akinek nem hatásos, vagy nem jelent szignifikáns javulást, akkor nem jut semmi másra. Azért írom le mindezt, mert ha így növekszenek tovább a várt költségek (márpedig így fognak) és továbbra sem változik semmi, akkor még ennél is esetlegesebb lesz, hogy vajon jut -e bármilyen ellátás, a kórházban gyógyszer vagy kötszer  a kedves Olvasónak, vagy akár nekem! Annak persze, aki ezt más úton biztosítja mindig jutni fog... Vagy szolgáltatási csomag racionalizálás, vagy forrásbővítés. Nincs más lehetőség. A kormány több pénzt biztosan nem ad, bárcsak meggyőzhető lenne....de előbb-utóbb hátha olvassák a blogot.

Ennél jobban nem tudom szemléltetni az indokaimat (2010-es adatok, azóta 5% alá mentünk!):