szike

A Magyar Közlöny 51. számában megjelent 2013. évi XXV. törvény rendelkezik az állami kézben lévő gazdasági társaságok költségvetési szervek általi átvételéről az egészségügyben; magyarán minden gazdasági társaságot (kft., rt., kht. stb.) költségvetési intézménnyé alakítanak ellentmondást nem tűrően, nagyjából azonnal. Erre persze minden joguk megvan, hisz 100%-ban állami tulajdonról van szó, mégis furcsa ez az erőltetett államosítás és centralizálás az egészségügyben, hisz egyrészt szemmel láthatóan nem javul tőle a rendszer egyetlen eleme sem (kórházak, fekvőágyak számát racionalizálni nem lehet, a hitelállomány egyre magasabb, a központosított közbeszerzések sorra becsődölnek, a betegutak ma is átláthatatlanok és esetlegesek, a járóbeteg-szakellátás és az alapellátás továbbra sem kap kiemelt figyelmet), másrészt sok helyen a fenti folyamatnak pont az ellenkezőjét láthatjuk.

Összesen 28 intézményt érint a szabályozás, ezzel együtt mintegy 18 ezer munkavállalót is, akik ezek után közalkalmazottként dolgoznak majd tovább (azaz rájuk is érvényes lesz a kényszernyugdíj-mizéria). Az intézetek egy része gazdasági társaságként is veszteségesen működött, azonban akadtak olyan esetek is, ahol a menedzsment meglepően jól kézben tudta tartani a költségeket. Persze az igazán nagy intézetek esetén jóval nehezebb „nullszadósra” kihozni a büdzsét a jelen finanszírozási keretek között. Ezen társaságok tartozásait az állam természetesen átveszi, azonban már most hallani pletykákat, melyek „...fennálló tartozások fizetési határidejének 365 nappal történő meghosszabbításáról illetve a fennálló tartozások 50%-ának 10 havi részletben történő megfizetéséről” szólnak. Ez ráadásul gyakorlatban a maradék 50%-nyi adósság ”elmismásolását” is jelentheti, és a beszállítók jóindulata sem fog örökké tartani... Ez a hír nem feltétlen a frissen átvételre kerülő intézetekre igaz, azonban költségvetési intézményként jóval egyszerűbbé válik az ő hitelállományuk kifizetésének elodázása is. Néhány szempontból ugyanis alapvetően más a két intézményi forma gazdálkodása; a gazdasági társaságok hosszú távon nem halmozhatnak fel hiányt; két éven belül tőkésíteniük kell azt a fennmaradásuk érdekében. Az államnak, mint a ”vállalat” tulajdonosának tehát előbb-utóbb konszolidálnia kell az adott intézményt, ami ráadásul az ő szemszögéből, makrogazdasági szempontból hiánynövelő tételként jelentkezik. Ezzel szemben a költségvetési intézmény nem rendelkezik alaptőkével és hiányát csak abban az esetben köteles tőkésíteni, ha tartalékot halmozott fel, ami gyakorlatilag szerintem nem fordul elő. Ráadásul a költségvetési intézmény adósságának rendezése egyben hiánycsökkentő tétel is, így ha már mindenképp fizetni kell, akkor kozmetikai szempontból is jobban mutat a dolog. Arról nem is beszélve, hogy költségvetési intézményként nem kell elszámolni az eredménykimutatásban az amortizációval, amely szép összeget tehet ki, főként a nagyobb intézmények esetén, így ezentúl az év végi egyenleg is szebb lesz. Érdekes körülmény, hogy az amortizáció vasfoga csak a gazdasági társaságok területein pusztít.

Én egyelőre nem látom át, hogy mi a cél ezzel az államosítással, költségvetési intézményesítéssel, centralizálással, a még mindig bizonytalan kényszernyugdíjjal és újabban a vállalkozói jogviszonyt veszélybe sodró, baljós tervezgetéssel. Abszolút jó alkalom lenne mind a válság, mind egy erős centrális irányítás arra, hogy egy rendszert megújítsunk, átalakítsunk, de ennek semmi jelét nem látom sajnos. Sőt, inkább a régi beidegződés és módszertanok átmentése, bebetonozása mutatkozik, persze néha azért reménykedem, hogy ez csak a felszín és talán érdemi munkára is sok kerül majd. Ha lenne bármi érdemi kommunikáció a lakosság felé arról, hogy mindennek mi a célja, akkor talán nem gondolna mindig mindenki a legrosszabbra. Félek, hogy sok koncepció nincs az állandó, ad hoc változtatás és az egyébként mindent tönkretenni és felemészteni képes bizonytalanság mögött, inkább az ágazat minél kisebb forrásból való fenntarthatósága, ezáltali ”gazdaságossága” lehet megint az igazi cél...